Erős Vár, 1964 (34. évfolyam, 2-9. szám)
1964-09-01 / 7. szám
2. oldal ERŐS VÁR szeretetre méltó. Szeretem, mert örök modern, mert a>z üdvösség örökegy kérdése uralkodik benne. Lelki tuséiban minden ember önmagára ismer. Igehirdetéseiben minden kor talál benne üzenetet. Ha “ . . . emlékezzél meg az Űrről, a te Istenedről, mert ő az, aki erőt ad néked a gazdagságak megszer. zésére " ------ “ . . .ha pedig teljesen megfeledkezel az Űrről, a te Istenedről, és idegen Istenek után jársz, és azoknak szolgálsz . . . bizonyságot teszek e mai napon ti ellenetek, hogy végképen elvesztek.” (5 Móz 8:18-19.) * “Dél-Amerika páratlan természeti kincseinek birtokában és annak ellenére, hogy korábban telepedett mint Észak-Amerika, mégis mindenben annak mögötte maradt.” — ‘‘Mi ennek az oka?” .— kérdezte pár évvel ezelőtt Argentina akkori elnöke. Nyomban válaszolt is. — “Dél-Amerikában az aranyat kereső spanyolok, míg Észak-Amerikában az Istent-kereső “zarándok-atyák” voltak az első telepesek”, .— szólt az elnök kijelentése. Vagyis az Egyesült Államok haladásának útját, jólétét nem az anyagimádók, hanem az Istent-imádók hite alapozta meg. Amerika alapítóit nem a vallástól való szabadság, valami Istentől elrugaszkodó kalandvágy, hanem Isten szabad imádatának és az ebből következő többi szabadságnak a vágya hozta erre a földre. Itt a szabadságot megtalálták. Ezért volt csordulásig tele hálával a szivük Isten iránt. Bár megérkezésüket követő télen a zord időjárás miatt sokat éheztek, méigis, nem a nyomorúságukat vették számiba, hanem Isten áldásait, amit a szabadságban kaptak. A szabadságért tudtak hálát adni még az ínséges időben is. Vajon mi a bőségben élők, ezért a szabadságért tuszeretni akarod Luthert, szeresd úgy Krisztust, mint ő. Az elvek emberei sohasem személyük, mindig a- elveik diadaláért könyörögtek! Egyed Aladár dunk-e Istennek hálásak lenni? — Valljuk-e annak igazságát, hogy az Istent-kereső alapító atyák hitében való megmaradásunk, záloga ma is Amerika haladásának? Az alapítók szabadságért, annak áldásaiért Isten iránt hálára kötelező hite volt az igazi lelki forrása Amerika felvirágzásának. Ez a hit vált éltető forrásává az egyéni szabad kezdeményezésnek s ennek nyomában járó mérhetetlen nagyságú gazdasági fellendülésnek, ennék a hitnek nyomai látszanak Amerika alkotmányának minden sorában, ez a hit ösztönözte annak szerzőit, hogy megállapítsák: “minden kormány ténykedéséhez hozzátartozik az általános jólét előmozdítása.” Az alapítóknak ez az Istenhite alakította ki bennük, és ennek a hinek a követőiben azt a puritán, egyszerű, szerény erkölcsi magatartást, amely megvédte őket a kielégíthetetlen váigyak csalogatásaitól és kalandjaitól s ez az erkölcsi magatartás lett alapjává a tisztességes üzleti életnek s az ebből virágzó jóllétnek ott, ahol ezt a hitet komolyan vették s erkölcsi erejét gyakorolták. Él-e még ez a hit? Vajon nem sorvasztotta-e el korunk mértéktelen ész- és anyagimádatának lelki értéket kiszárító széljárása? Az istentagadók, valamint az őket követő bekötött szemű, Istent semmibe vevő közömbösök, igyekeznek a nemzet haladásának új, az eredetivel ellentétes irányt szabni, nem az Isten-keresésben, hanem a pénzkeresésében látva a haladás forrását, Ezek azok, akik nemrégen bírói végzéssel tiltották ki az állami iskolákból Isten nevének még az említését is, a közvélemény nagyrészének fejból'intása mellett, hogy az állami iskolákban valamiképpen fel ne nőjjön olyan nemzedék, mely ott is hall Istenről, nemcsak otthon vagy a,z egyházban. Ezek most tovább mennek s azt szeretnék elérni, hogy a ‘‘Hálaadás-napja” ne legyei’. nemzeti ünnep, mert szerintük nem lehet kötelező ünneppé tenni az egész nemzet számára olyan napot, amely az Istennek való hálar adásra van építve. Ez sérti a nemzet istentagadó tagjainak a meggyőződését. Nemrégen jelentette ki Nigéria miniszterelnöke: “Úgy látom, hogy Nyugaton az anyagi jólét kergetése olyan méreteket öltött, hogy ebben a hajszában a nyugati ember elveszíti veleszületett lelki szabadságát, és emberi méltóságát.” Mindezek tudatában időszerű kérdéssé vált: van-e még számunkra jelentősége a “Hálaadás-nap”-jának? Vajon a nagy anyagi sikerektől elkápráztatva nem azt mondjuk-e, hogy mindent magunknak köszönhetünk s ezért felesleges Istennek hálát adnunk? Olvassuk el “Hála,adás-nap”-ján Mózes 5-ik könyvének 8-ik fejezetét s akkor megtudjuk, hogy Isten pusztulásra ítél minden olyan népet, amelyik elfogadja tőle az áldásokat, de azokért neki hálát nem ad. Henry Van Dyke, amerikai írónak van egy kis története, az a címe: ‘‘The Source” (A forrás”). — Ebben, egy kietlen sivatag közepén virágzó kis városról ír. A várost folyó veszi körül. Ez adja földjeinek a gazdag termést s így lakóinak a jólétét, — Mégse etz a folyó “A Forrás”. Fent a hegyekben ered egy kis patakocska. Ez “A Forrás.” Ezt fedezte fel valaki s ennek a Vizét vezette a folyóba s ez biztosítja a lakosság virágzó életét. Erre a helyre minden évben elzarándokolt a városka lakossága. A forrásnál énekeltek, imádkoztak s áldva emlegették annak a nevét, akinek jólétüket köszönhetik. Amig tartott ez az emlékezés, addig bőségesen csordogált a patak, ellátva a folyót vízzel s gazdagsággal a lakosságot. Lassan azonban új nemzedék nőtt fel, amely felhagyott az apák zarándoklásával, a forrásról való „Hálaadás - nap” - jának időszerű kérdései
