Erős Vár, 1960 (30. évfolyam, 1-11. szám)
1960-11-01 / 10. szám
ERŐS VÁR 3 talma nem “földi éden”, hanem maga az erényesség. A földi javakban való dúskálás aratásának is megvan a maga külön vetése. Azért előbb fizetni kell a folytonos pénzsóvárgás, élvezetkergetés, állandó nyugtalan érzésével; a mindennek az árát ismerő, de semminek az értékét meg nem becsülő laza, felelőtlen életfelfogással; a könyöklő, mások érdekeit eltipró erőszakossággal; az önzés okozta szívtelenséggel. Ez a vetés érik földi jólétté. Amilyen a vetés, csak olyan lehet az aratás. Az aratás a vetést megsoksorozza. Ez az aratás törvényének másik fele. Csipetnyi önzésből a kapzsiság, apró hazugságokból a megbízhatatlan jellem, csekély haragból a gyűlölet, alig valami irigységből a megkeseredés fája nőhet ki. Vess a bűnnek és aratsz romlást, pusztulást. - Vess szelet és aratsz vihart. A közösségi életben is így van. Vetünk tekintély .tiszteletlenséget és aratunk neveletlenséget; szülők, elöljárók semmibevevését. Vetjük a törvények iránt való engedetlenséget és aratjuk a zabolátlanságot. Vetjük a szülői felelőtlenséget s aratjuk a fiatalkorú “Halottak napja” sokunk számára még mindig novemberben van. Ezen a napon nemcsak a kedves halottainkra való emlékezés szorítja át vasmarokkal a szívünket, hanem az a tehetetlen tudat is, hogy egy szál virágot sem tudunk kedveseink sírjára tenni. 1956 novembere óta ezt az emlékezést még gyászosabbá teszi 1956. nov. 4., amikor százával pusztult a magyar, csak azért, mert mindhalálig hű maradt hazájához, nemzetéhez és szabadságához. A dúsaratású halál pusztítása nyomán sok ember gondolkozik azon: mi is van a “kárpitok mögött”, mi törtétnik azokkal, akik meghaltak? Amikor erre a kérdésre feleleteket kapunk, zavarba jövünk, mert ebben a tekintetben nemcsak az egyházak tani tásai között van nagy különbség, de, pl. az egyes ev. lelkészek között is. ■— Ennek pedig oka az, hogy a feltett kérdésről a Szentírás hallgat, vagy olyan keveset mond, hogy alig lehet belőle valami pozitívumot megállapítani. De bűnözéseket. Vetjük a házastársi viszálykodást és aratjuk a válásokat. A nemzetek vetették az első világháborút és aratták a mégborzalmasabb másodikat. Eladták a világ egyik fe lét a bolsevista zsarnokságnak s most aratják a mind forróbbá váló hidegháborút. Vetették az istenellenes bolsevizmussal való békés együttélés eszméjét s most aratják az általa való teljes elnyelettetés mind fenyegetőbb veszélyét. Így van mindig, ha a “testnek”, az Istentől elfordult bűnös emberi természetnek vetünk. Abból mindig “veszedelmet”, pusztulást, halált aratunk. De, “aki a léleknek vet, —■ szól az Írás ígérete — “az a lélekböl arat örök életet.’’ Csak Krisztussal, “aki által engesztelésünk van az Atyával”, tudunk új vetéshez fogni. Csak az ö lelke által van újrakezdés. Kérjük ezt a lelket! Ezzel majd tudunk vetni a “léleknek, a szeretetnek, békességnek, igazságnak s így arathatunk majd a “lélekböl örök életet”. Krisztussal közösségben, az ö áldásával aratunk. Csak Krisztus aratóinak ajkán zendülhet fél a boldog aratók hálát zengő éneke. Asbóth Gyula * 1 azért is különböznek a vélemények, mert mi még a Szentírásból sem csináltunk “papiros-pápát”, aki az ilyen kérdésekre ex katedra kijelenti, hogy ez a kérdés így és így áll. “aki pedig mást hirdet, az eretnek”. Nem baj, hogy ez így van, mert ahol az Isten hallgat, ott nekünk is hallgatnunk kell. — Most tehát inkább azokkal a kérdésekkel foglalkozunk, amelyekben a protestáns teológusok lényegében egyetérenek, s amelyekben a helytelen felfogások a legszembetűnőbbek. 1. A legelső az, hogy halóttaink sorsán sem ömaguk, sem mi nem segíthetünk már. Tudom, kemény beszéd ez, mert örök a vágy, hogy meghalt kedveseinken segíthessünk. Sokszor ez a vágy olyanokban is feltámad, akik kedveseik életében sohasem gondoltak a segítésre. A régi sírokban ez a vágy a halottak mellett talált eleségben stb. igazolódik, ma pedig sok díszes temetés és drága márvány-síremlék is ebből a vágyból születik meg. Pedig hiába minden Aki hit nélkül élt és hit nélkül halt meg, azon már nem lehet segíteni. Ezért nem valljuk mi a tisztító-tüz tanát (purgatórium) sem — amelynek különben sincs semmi bibliai alapja. 2. Tévedés az is, ha azt hiszik az emberek, hogy a halotti szertartás a halottért történik. Nem! Hanem az élókért, akiknek akkor is fáj a szívük elhalt kedvesük után, ha élöhitüek s reá vannak szorulva az Ige vigasztalására. 3. Téves felfogás uralkodik a halottéri való imádkozással kapcsolatban is. A mi ev. egyházunk — Luther tanítása nyomán - azt tartja, hogy nem bűn, ha halottainkért egyszer-kétszer imádkozunk ilyenformán: “Édes Istenem, ha olyan formában van a lelke, hogy lehet még segíteni rajta, hát könyörülj rajta, — de vigíliák, a lélekmisék nem állanak meg az Ige talaján.” Nekünk az élőket kell szeretnünk, hitre segítenünk és a kegyelmi időt javukra kihasználnunk. De a halállal lejár a kegyelmi idő. 4. Amit a spirifizmus is hirdet, hogy a lélek nem pusztul el a halállal, mert ebben a világban semmi sem vész el, — az igaz, de a halott-idézés, varázslás a Szentírás szerint a legsúlyosabb bűnök közé tartozik. — (Olvasd: V. Mózes 18:15. I. Sám. 28; 8. — Esaiás 8:19. verseket). 5. Szívünknek kedves gondolata s ki is írjuk a sirkövekre: ‘Viszontlátásra.’ A viszontlátásnak ez a fogalma ma teljesen e világi jellegű. Eláruljuk vele, hogy mi nem Isten dicsőségére vágyódunk, nem arra, hogy Isten szépségét és nagyságát lássuk és dicsérjük, hanem arra, hogy elhalt, vagy utánunk jövő kedveseinkkel találkozzunk. Mi ilyenkor az örökkévalóságba vetítjük földi vágyainkat és folytatni akarjuk az örökkévalóságban azt, amit itt e földön elkezdtünk. Pedig ez a vágy elveszi belőlünk a legnagyobb és legtöbb utáni vágyódást, amit nekünk az örökélet jelenthet, t. i. az Isten színe előtt való örökéletet. Tisztítsuk meg ettől vágyainkat. Beszélhetünk “viszontlátásról”, de csak egyféleképpen: akik üdvözülnek, Isten színe elé kerülnek. Ne arra helyezzük tehát a hangsúlyt, hogy viszontlátjuk egymást, — hanem arra, hogy Isten színe elé kerülünk és Isten dicsőségének részesei leszünk. — R. L. — MI VAN A „KÁRPIT MÖGÖTT?”
