Erős Vár, 1960 (30. évfolyam, 1-11. szám)
1960-04-01 / 4. szám
ERŐS VÁR úgy menj vele Krisztus keresztfája alá. Tudd meg, hogy bűneidnek is része van Krisztus meggyilkolásában. Birkózzál velük, próbáld magadat leszakítani bűneid rabláncáról, mert csakis így hiszed el, lliogy egyedül Krisztus vére szabadíthat meg, hogy igaza van 322. számú énekünknek: ‘‘Bár ha könny patakja volna Sírdogáló két szemem S könyniyem árja folyton folyna, Hogy sirassa szégyenem: Mindez nem ment meg a kíntól, Nem oldoz fel láncaimtól. De egy csepp véred Jézusom S öt mélységes szent sebed Megszerzi én gyógyulásom, Lelkem te megmentheted. Nem bízom, Uram, csak benned, Takarjon he nagy kegyelmed.” Ámen. Egyed Aladár 3= FARIZEUSOK ÉS FŐPAPOK Csendes szemlét tartva azok fellett, akik Jézus Krisztus Urunk szenvedéstörténetében szerepellnek, könnyen észre lehet vennünk bizonyos örök emberi vonásokat, melyeik míg ember lesz e világon, talán sohasem fognak megváltozni. Ha a típusokat összehasonlítom, a számomra legnagyobb lelki fájdalmat a főpapok és a velük szorosan együttműködő farizeusok okozzák. Aliig- lehet megértenünk magatartásukat. Krisztus Urunkkal szemben valami engesztelhetetlen ellenszenvet, haragot, gyűlöletet tanúsítanak első pillanattól fogva, szinte minden megokolás nélkül. Mindig csak azon tanácskoztak, hogyan pusztíthatnák el öt. Valami nagyan nagy lelki katasztrófának kellett bekövetkeznie abban a vallásos rendszerben, melynek képviselői voltak, bogy az kiolthatta belőlük még a lehetőségét is annak, hogy Jézusban felismerjék Isten Fiát. Valami hallatlan lelki elfajulásnak kellett végbemennie az évszázadok során, hogy egy szellemi-lelkű vezetőrétegben a szeretetnek és irgalomnak még a szikrája is kialudjék. Ott sétálnak Krisztus Urunk megrázó keresztfája alatt és szívük nem érez semmit abból, a szenvedésből, mely Jézus1 ajkára adja azt a mélységes sóhajt: “fin Istenem, én Istenem ...” Nagyon helytelenül járnánk el azonban, ha a farizeusokat és a főpapokat, mint -a szenvedéstörténet legellenis'zenvesebb alakjait csak önmagukban szemlélnénk, mintha ilyenek azóta nem születtek volna. A mai protestantizmus egyik legnagyobb személyisége nemrég a következő kijelentést, tette: ‘‘Hálát adok a jó Istennek, hogy nem éltem Krisztus Urunk idejében, mórt pontosan az a típusú ember vagyok, aki a főpapok és farizeusok között lettem volna, akik védték a hagyományokat és megölték a Megváltót.” Ez a keresztyén alálzütosságról tanúskodó nyilatkozat talán segítségünkre lehet abban, hogy éppen azokban a farizeusokban és főpapokban, akik olyan ösztönszerüan fel tudjuk Jobbantani jogos haragunkat, és felismerjük pontosan önmagunkat. Sőt még rosszabbak vagyunk, mert bár ajkunk vallja valamiképpen Krisztust, de szívünk nem érzi a naponkénti bfinbocsánat szükségességét, s Krisztus túláradó kegyelmének örömét. Krisztusba vetett hitünknek még annyi ereje sincsen, hogy életünket megtisztítsa a legelemibb emberi gyarlóságoktól. Holott hitünk éppen azért adatott, hogy kiemeljen minket embertársaink iránt tanúsított megszokott közömbösségünkből, az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására. Ne feledkezzünk meg arról, hogy egyházunk az egyetemes papság elvét vallja! Tessényi Kornél 4. JÜDÁS (János 13:27) Harminc ezüst pénzért adta el Júdás Mesterét. Hogy is érthetnénk meg máskép Jézus egyik tanítványának, Júdásnak tragikus szerepét, mint ezekkel a bibliai szavakkal: “Beména abba a Sátán”. Az ös-eillienteég. A kísértő, aki Krisztus elől gyáván vonult vissza. Júdásnál győzött. Azóta i® kísért s elég eredménnyel. Nem elégszik meg a farizeusok, írástudók, pilátuisok szövetségével. Híveket toboroz még a tanítványok közt is. Érdemes1 e(rrőll elmélkedni ebben a júdási jellemvonásokkal eltorzult, és anyagiasán élő korban mindnyájunknak, de különösen böjtben, amikor a golgotái kereszt felénk veti árnyékát, amikor a bűnös Jeruzsálem sorsa fenyegeti az emberiséget, amjikor félünk, hogy ‘‘kő kövön nem marad’’. Lehet a jéien, nagyheti eseményeivel, aggasztó, féleleimmel teli. — Van erre okunk bőven, mint a tanítványoknak is volt. De “amik megirattak, a mi tanulságunkra írattak meg, hogy békességes 5. tűrés által és az írásoknak vigasztalása általi reménységünk legyen.” Ilyen reménységünk a kereszt diadala és Júdás sorsa. A hívő és reménykedő ember a Golgotáról nézi a hullámzó, múló eseményeket s onnan látja azt, ami túléli az időt. Mi ez? Az eszme és az Igazság, melyről Krisztus tett tanúbizonyságot. Sírt készít ennek sokszor a világ. A nagypénteki gyászban szomorúság árnja borul Isten országában a nemes szívekre. De a keserűség örömre fordul. Csak egy kevés ideig tart a siralom. Azután Istennek lelke új fényben ragyogtatja a régi eszméket. Új lelkesedéssel mennek az utódok az elődök nyomában, mert tudják, hogy az Ige, Isten akarata mindig győz. S ha látunk is nyugtalanító júdási jeleket a jelenben, miint láttunk a múltban, a jövendő ne ejtsen kétségbe. Jézus tanítása örökségként slzáll a lelkek világában az utódokra, Ha szomorúan látjuk, hogy mindig vannak, akik ellene szegülnek Isten akaratának, akik közönyösen hallgatják Jézus tanítását, akik hitetlenül fordulnak el az oltároktól; ha megdöbbent az, hogy mindig vannak, akik azt szeretnék, hogy iaz örökéllet hite, s az önfeláldozó szeretet helyett az önzés, az érdek, az anyagi hatalom urlakodjék a viliágban; ezekkel szemben gondoljunk arra, hogy mindig vannak és mindig nesznek olyanok is, akik apostoli hűséggel állnak Jézus eszméinek szolgálatában. Az élet útja minden pillanatban válasz-út. Hív bennünket Isten küldöttje, Jézus. “Jartek Ihozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, én megnyugosztlak titeket . . Vegyétek fel az én igámat ...” Csábít bennünket a Sátán is, amint elcsábította Jóriást s próbálta Jézust, akinek megmutatva a Világ dicsőségét ígérte: Mindezeket neked adom, ha leborulva engem imádsz ...” Ott vagyunk a válaszúton. Jézus . . . vagy Júdás . ? ; Választanod kell! . . “Még ma!” Ormai János a nép ott állott és nézte . „ (Luk. 23:35) Az embert lélek alig megmagyarázható tulajdonsága az, hogy az bizonyos vonatkozásban erősen befolyásolható.
