Erős Vár, 1959 (29. évfolyam, 1-11. szám)
1959-06-01 / 6. szám
6. ERŐS VÁR LORAINI emlékek ... Hét évvel ezelőtt álltam itt először. Akkor jubileumi ünnep volt. Virágok, köszöntő szavak, modern autók, magabiztosnak látszó magyajr evangélikusok kaleidoszkopteaerü keveréke nagy hatást tett rám, — az akkor újonnan érkezettre. A kicsi templom biztató harapgja, az igehirdetések igazsága, az énekek szép szánnyalása nagyon megkapott, s úgy éreztem magam, mintha az én dunántúli kis templomom a szöges drótokon is utánam jött volna; ide, a nagy Ohio egyik kis magyar szigetére. És> néztem, csak NINCS MÁR Igaz, a templom még áll, szerényen, kicsit megtörtén, magyar igehirdetés számára elveszetten, de mégsem tétlenül, mert Isten örök igéje ma is kihallaitszik belőle, csak a nyelve, a melegsége —1 idegen a magyar fülnek. Az énekek idegen ütemben dicsérik az Urat és a gyermek-kacaj, amely a templom előtti pázsiton akkor még ezüstös csili ing el és volt, ma, már egy új világ új köszöntését tolmácsolja. Ki tudná közülünk megmondani, miért történik ez így Lorainban, Perth Amboyban, Oaldwellben, New Brunswickban és még egyéb magyar településeken? Sokan azt hiszik: a választ az idő homokóra jáuaik tükrében keffil keresni! Az Isten magához hívja az alkotó öregeket, a fiatalokat pedig nyelvében és gondolkozásában felszívja, 'él nyeli az új haza — és ez így fis van rendjén! Mások szerint az élet örök törvénye kötelezi a hontalanokat, az újonnan érkezetteket az új világ néztem ezeket az ismeretlen s mégis olyan ismerős magyar arcokat, szinte ha.TWl.tnjm még a szívdobbanásukat is. Aztán csupán önmagámnak ismételgettem: “nagy magyar éjszakában picike tüzek...” S most újra itt állok a magyar templom előtt. Alig 7 évvel lettem csak őre gebb és mégis úgy tűnik, mintha 100 év rohant volna el mellettem és mindaz, ami akkor jubileum, virágos köszöntés és magyar ének volt, ma lezárt templom-ajtó, ahonnét kihalt a magyar szó... teljes behódolására, mert ez az élet természetes folyamata. Legyünk őszinték: mindkettő igaz ^ mégis fáj, hogy ez a folyamat olyan kimondhatatlanul gyors, olyan gyors, hogy egyes helyeken pár évtized alatt már kialusznak a picike tüzek és nincs lassankint olyan, aki ápoaja, táplálja és erősítse a magyar lángokat. A múlt — már majdnem kiterítve, ölrök álomra készül, a jelien — könnyes szemű kísérője ennek a gyászmenetnek, a jövő pedig — igazán csak Isten kezében van ... És újra itt állok a loraini volt magyar evangélikus templom előtt. Hossizú csíkban kígyózik előttem a mfiút, mögöttem pedig az elárvult magyar templom lélekzik. ütemes szívdobbanása már angol, harangjának hívó szava — nem magyar, csupán a még élő egy-két öreg magyar elfojtott sóhajtása — az enyém, a miénk. S ha ök is elmennek, talán magukkal viszik a; sóhajukat is ... MAGYARNYELVŰ ISTENTISZTELET Fogyunk, egyre f o de Pár órával később Összegyűjtőm a válaszokat. Ezek többet elmondanak minden elképzelésnél, őszinték, néha ridegek s már alig biztatók. Legalább is magyar szempontból nem! Fogyunk, egyre fogyunk... és ez a lényegé a köztem és a loraini magyar evangélikusok között lefolyt beszélgetésnek. A szavak mögött nem kis keserűség rejtőzik. De sohasem mások, hanem önmaguk ellen. Mintha azt mondanák: nem voltunk jó keresztyének, nem ápoltuk eléggé hitünket, legalább is nem a magyar tüzek fel-felgyünk, mégis'élni fogunk törő "lángjainál. Nem törődtünk eleget gyermekeink és unokáink magyar leikével s így Hasisán kihalt belőlük a magyar imádság, a magyar ének és a magyar igehirdetés varázsa. S aztán beletörődtünk abba, hogy ha már magyaroknak kevésbbé, de legalább hívőknek megmariadfhattunk! Már, aki meg akart maradni! Mert nincs magyar isten, csak Isten aki nem a nyelvekre, hanem a szívekre hallgat! Krisztus nemcsak a magyarok, ért halt meg, hanem minden egyes bűnös emberért. Értem is, érted is! Ez az egyetlen vigasz, az egyetlen remény arra, hogy a magyar kezek építette templom idegennyelvű hangjában is Krisztusra ismerünk, az ő szava szól hozzánk, ö vár bennünket a templomajtóban és ö az, aki vezet bennünket az idegen utakon. S milyen jó, ajki megérti őt, az ő szavát, amely a szív-szeretet hangja... Mindegy, hogy milyen nyelven szól is hozzánk ez a Ihang ... S ebben a pillanatban etszégyeitem magam. Ebben a pillanatban költözött a már annyiszor lázadozó magyar lelkembe megnyugvás. Mert elsősorban Krisztus hívőnek kell lennem, hogy jó magyarnak is megmaradhassak. Mert, ha hiszek Krisztusban, szabad hinnem és remélnem fajtám és nyelvem megőrzésében is. Még akkor is, ha idegen nyelven kell kérnem a Mindenhatót, hogy ne hagyjon el bennünket. Ezért tekintek mégegyszer vissza az elárvult kis loraini magyar templomra úgy, mint az erő és> a hit forrásának házára, ahol a szomorúság, kétségbeesés, Jehangolitság várt, fogadott és ahonnét új reménnyel, új erővel és soha le nem tagadható magyar hittel tértem vissza a nemzetközi nagyvártos rohanó forgatagába. Ha Isten akarja, továbbra is megmaradnak a “nagy magyar éjszakában a picike tüzek...” g Dr LESKÓ BÉLA az Argentin Szeminárium igazgatója a közelmúltban Oieveiandban járt és meglátogatta a helyi lelkészeket és szerkesztőségünket is. Az egyéves tanulmányi szabadságra Európába készülő igazgató átadta a délamerikai magyar evangélikus lelkészek: Nt Pósfay György, Nt Hefty László és Nt Gémes István üdvözletét. Egyúttal vázolta az ottani magyar gyülekezetek áldásos működését is, majd örömmel közölte, hogy a szeminárium rohamosan fejlődik, — az idén már 19 növendéke volt a szemináriumnak, ebből kettő magyar származású. Dr L e s k ó Béla Amerikából családostól rokonaüioz Svédországba utazott. ILELKÉSZKÉPZÉS Ujguineában. — Az év elején nyitották meg Ujguineában az evangélikus misszió és alz ujguineai E'vangélíkulSi Egyház lelkészeinek kiképzésére az első teológiai szemináriumot, amelynek máris 30 hallgatója van.
