Erős Vár, 1959 (29. évfolyam, 1-11. szám)
1959-02-01 / 2. szám
ERŐS VÁR 3. • 9 © • Harminc ezüstért... '■Jf # * ********** írta Varady Lajos ************* Máté 27, 1—6. Az éjszaka sötétje már-már oszladozni kezdett, de a csillagok még vidáman fénylettek. Jeruzsálem lakói nyugalmas á'^mban pihentek, csak Kajafás főpap palotájában voltak éberen. Az udvaron farakás tüze mellett melegítették gémberedett tagjaikat a szolgák. Valahol egy kakas éllesen kukorékolt. A palota utcai fala mellett magányosan meghúzódott egy ember. Fölső ruháját néha arcára húzta, mintha védekezni akarna. Másik kezével ruhája redői közé rejtett erszényét szorongatta. Nem volt benne sok pénz, mindössze harminc darab ezüst, de az az ö egész vagyona volt. Magában elégedetten gondolt kincsére, de azért nyugtalanította is. Csak akkor felejtett el félelmet és elégedettséget, amikor a palota nagy kapuja felé figyelt feszülten. A palotából várt valakit. . A csillagok állásából láthatta, miként múlik az éjjel s mindinkább szorongatóan hosszúnak tűntek a percek. Már régen elhagyhatta volna a helyét, de beszélni akart azzal, akire várt. Maga se tudta, hogy mi a mondanivalója, nem készítette elő szavait, inkább belsejét szorongató érzésnek engedelmeskedett. Mikor a kakas megszólalt, egy férfi jött ki csöndesen a kapun. Nem is jött határozottan, inkább tétován támollygott. Behúzta maga után a kaput s a félfának dőlt. Sírt. Keservesen sírt... E- gész teste úgy rázkódott, mintha a legkedvesebbjét siratná. így indult át az úttesten. Meg-megállt közben s ilyenkor szívettépöen jajgatott. A magányos ember megrettent. Ismerte jól a síró férfit. Péter volt ő, a Názáreti tanítványa. Mii történhetetett odabenn? Mire válók a férfikönnyek? Csak nem hoztak a papi tanácsban súlyos ítéletet arra a valakire, akit ö várt? Hiszen az. akit maguk elé állítottak, az hatalmasabb, mint amazok együttvéve! Ha akarja, megvakul1 mind, vagy ellepi őket undok bélpoklosság . .. Talán elveszítette minden erejét? Tehetetlenné vált? Csak kinn a falvakban volt rendkívüli a gyenge, hiszékeny nők és a meggyötört betegek között? A bizonytalanság nyugtalanabbá tette. Arra gondolt, hogy Péter után megy és kikérdezi. Már meg is indult, de alig tett néhány lépést, a palota felől megélénkült az élet, parancsoló szavak hallatszottak. A nagy kapu nyikorogva szétnyílt két szárnyával. Néhány szolga, hosszú botokkal felfegyverezve, az útra futott. Az udvar belső részén a tűz fénye rávetődött a lépcsőkön álló főpapok, farizeusok és írástudók komor csoportjára. Más szolgák sorfalat álltak a kapuitól befelé s utat készítettek annak, akit a magányos ember várt. Olyannak várta, amilyennek utoljára látta: sugárzóan erősnek, tisztának, nyugodtnak, fenségesnek, a győzelemben biztosnak. De amikor az kilépett a kapun, nem hitt saját szemének. Fölső ruhája rongyokba szakadva lógott le testéről. Vállán és nyakán botütések számtalan sötét vonala húzódott. Keze kötélbe verve. Haja csapzottan, össze-vissza tekeredve szemére hullott. Arcán és ruháján vér. .. Vér, sok-sok vér... Lábán nem volt saru. Lépése fáradt, egyenetlen. Ha jobbról lökték,balra dőlt, ha balról, jobbra esett. A szolgák esúíondáros szavakkal gúnyolták, egyikmásik melléje futott és ráköpött. Vérétől és az emberek nyálától piszkos lett az arca. De szótlanul tűrt mindent... A menet zaja olyan erős volt, hogy felébresztette az alvókat. Az égre kúszó hajnal látni engedte az ablakokban felvillanó arcokat. A kapuk is megteltek kíváncsiskodókkal, hamar elősereglettek férfiak és nők s amikor látták, hogy a szolgák megkötözött rabot visznek, ök is gúnyolódni és szidalmazni kezdtek. Mindig hangosabb és vészesebb lett az út. A szolgák alig győzték magyarázni, hogy a rabot főpapi tanácsaik méltónak találta a halálra s most Pontius Pilátushoz viszik, hogy ő a római birodalom nevében mondjon megerősítő ítéletet a lázadó felett. A nép szitkozódva, fecsgve követte őket.... A magányos ember úgy ment utánuk, mint előttük Péter. Rosfcadtan, mint egy öreg. Erszényét kezében tartotta, belebelenyúlt, csörgette s maga elé morgott eszelősen: “Harminc ezüst pénzért... Ennyi szenvedés harminc ezüst pénzért.” De egyszerre megelevenedett. Szinte kiáltani akarta (aat, amire gondolt: * i ' “Nem kell a pénz. Visszaadom — érte! Ez volt az ára, kicserélem! ” Hirtelen megfordult és visszafutott a főpap udvarához. A kapu tárva-nyitva állt. Bent tudta meg egy szolgától, hogy Kajafás és ítélkező társai már a templomba mentek. Tovább rohant, át néhány utcán s vörös haja lobogva veirte vállát. Idejében érkezett, amikor a tanács együttmaradit tagjai éppen a templom föhajójám haladtak keresztül. A férfi kiáltozva félrelökte a templomszolgákait, hogy utat csináljon magának. Az előkelők megálltak a, kiáltozásra és megdöbbenve néztek rá. Arcukon méltatlanság, sértődöttség és felháborodás tükröződött. Kajafás keze felemelkedett s vissza akarta inteni a templom csendjét háborítót. Az pedig lihegve érkezett eléjük. Kezében csörgette pénzét, amíg szóhoz jutott. Azután meg úgy kiáltott, mint aki egyetlen mondattal akar mindent elmondani : — Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért! Fulladozva, kapkodott még levegő után. — Visszaadom ... visszaadom a harminc ezüstöt! Adjátok vissza ót! Adjátok vissza nekem és a népnek! Térdreesett s két kézzel szorongatva, mjagasra emelve az erszényt, könyörgött: — Adjátok vissza öt! Kajafás hideg arccal nézett rá. Gúnyosan elhúzta száját, melllén összefonva karját: — Mii közünk hozzá? Te lássad! Csönd lett... A templom falai szépséges ívekkel ölelték körül őket. A bírákat és az árulót. Az áruló belenézett mindannyiuknak az arcába. Valami kis reményt keresett, egyetlen meleg szempárt, egy kegyelmet hirdető tekintetet, csöppnyi megértést és szeretetet. De ott — egyiknél sem volt irgalom .. . Maga elé meredt, rábámult az erszényre s kibontotta azt. Halkan mormogott magában: — Te lássad ... Te lássad! Kezébe vett egy ezüstöt, megforgatta s kiejtette ujjal között. Csörögve hullt a kövekre s elgurult. A tanács tagjai szomjasan néztek utána. Az áruló belemarkolt a többibe s szórta szét mindmind. A többiek hirtelen megmozdultak s valamennyi futott az eziisök után. Lárma csapkodta a falakat, a csend megszakadt s izgatottan kérdezte egyik a másikat: Kié lesz az ezüst? Az áruló meg felállt s kifelé indult. — (Folytatás a következő oldalon)
