Erős Vár, 1958 (28. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
ERŐS VÁR 5 (Folytatás az előző oldalról) géliumi testvériséget hirdetett. Bátran állt a jogtalanok mellé. Szemébe vágta a nemzetinek, hogy valamikor híres volt, de most “kopaszon” maradt. Elközclgett ítéletének az ideje, mert “dühösködött felette az ördög”. Nagy bűne a nemzetnek a “zajgás” egymás Talán, azt mondja a kedves olvasó, hogy ez a kérdés nem érdekes. Egyrészt azért nem, mert két dollárért ma nem esünk úgy kétségbe, mint akkor, amikor egy egész napot keűlett érte dolgozni. Legfeljebb bosszankodunk amiatt, hogy a villanyszerelő, a T.V. javító, vagy a vízvezeték-szerelő kétszerkét és fél dollárt kér csupán azért, hogy kijöjjön a házunkhoz és megállapítsa, mennyit fog kérni az ezután kővetkező munkájáért. Válóban, ha elgondolkozunk a kérdésen, akkor rájövünk arra, hogy bizony jó régen volt az, amikor két dollárért egy pár cipőt, vagy egy sonkát lehetett kapni. Ma már egy üveg pálinkáért is többet kérnek. Mindazáltal, — nehogy félreértsen valaki, — az igazság az, hogy még a gyenge dollár is jó, ha adósságot kell fizetni, vagy ha vásárolni akarunk valamit. Azért hát ne könnyelműsködjék vele senki, — még Amerikában sem .. . A dollár igazi romlása azonban mégsem annak vásárlóértékében jut a legmélyebb pontra, hanem akkor, amikor pénzünk megszűnik jó célt szolgálni. Ilyen jó cél, kétségtelenül, családunk mindennapi kenyere, ruházata, otthonunk fenntartása iskoláztatás, stb. De az ember életcéljai és felelősségei közé tartozik az is, hogy lelki és szellemi életét táplálja s lehetőleg fejlessze. Amikor egy amerikai magyar evangélikus családnak nincs ilyen célra egy esztendő 52 kereseti hete alatt 2 dollárja, ott jogosan feltételezhetjük, azt, hogy valami elcsuszamlás történt, —- nemcsak a dollár értékelésében, hanem a magyar nyelvű lelki és szellemi élet értékelésében is. Vegyünk egy gyakorlati példát, csak azért, ellen. — Gyűlölködnek, versengenek, irigykednek, ezért van rajtok a pusztulás. Elnyomják a jobbágyokat, fényüzösködhek, mikor százezren éheznek. Így válik a magyar reformáció első százada a nemzeti hivatás, a bünbánat, az önvizsgálat és kegyelem megszólaltatójává. (K. B.) hogy akiknek szól, azok megértsék; Itt van az Erős Vár, -— évi előfizetése 2 dollár, (amellyel jelenleg még az olvasó-tábor fele hátralékban van.) Valaki feltehetné a kérdést: hát olyan nagyon fontos lyság ez a kis havi lapocska a sok más mellett? Maga az újság nem nagy, de a mondanivalója rendkívül fontos: az amerikai magyar evangélikus számára nélkülözhetetlen» Egyelőre életünk, vagy halálunk külső bizonyítéka! — És mégis úgy kezeljük, mint amit lehet elveszíteni... E sorok írója egyike a legöregebb amerikai szolgálattal rendelkező lelkészeknek. aki régóta a magyarságnak gyorsan omló gátján áll és lassan bele is fásul annak a ténynek az elfogadásába, hogy egyszer erősebb lesz a tavaszi záporok árja. Mégis, igazán akkor döbbenünk meg, amikor egyegy újabb bevándorló csoport kéri tölünk számon, hogy mit tartottunk meg magyar evangélikusságrnk régi értékeiből: írunk-e, elvasunk-e magyarul, gondolunk-e az elődeinkre, vagy van-e mondanivalónk az utódok számára? És ezek az új magyar hittestvérek lelkesedve beszélnek arról, hogy magyarságuk és evangéliumi tisztaságuk milyen drága kincs, amelyet mi elpazaroltunk. S valahogy most mégis mi leszünk a vádlók! Kénytelenek vagyunk a vádlók szavával kérdezni Téged is, kedves magyar evangélikus testvérünk, hogy ha tehetséged ellenére sem küldted be a kétdölláros előfizetést, miért nem? Nem érdekel többé a magyar evangélikusság sorsa? Vagy talán egyik sem: az sem, hogy magyar, az sem, hogy evangélikus?! Fel kell tennünk ezt a nagyon kellemetlen kérdést, mert ezen a téren is tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Sokan kérdezték tölünk, hogy miért nincs szava, hangja a magyar evangélikusoknak, vagy miért hallgatott el az Erős Vár, az egyetlen magyar nye’vü evangélikus havilap? A válaszunk röviden ez: mert elmaradt a magyar evangélikus testvérek minimális áldozatkészsége, — a 2 dollár! Két dollárért Amerikában el tudjuk veszíteni az egyetlen Összekötő kapcsot, az egyetlen kézfogást, az egyetlen hangot. Mi, akik az első vádak alapján újra vállainkra vettük a felelősséget, a nyomtatás költségeit, a postai és egyéb kiadásokat, — úgy érezzük, hogy valami nagyon értékes dolog esett ki az amerikai magyar evangélikusok szívéből, mégpedig a felelősség érzése! Ennyi áldozatot sem érne meg nekünk az egymásiránti érdeklődésünk, a magyar evangélikusságunk ? Ott, ahol gyülekezetek vannak, szinte hetenként jönnek hozzánk emberek, ak:k útbaigazítást és segítséget kérnek, azon az alapon, hogy ők is magyarok és evangélikusok. S most újból és újból látnunk keil, hogy éppen ezek a testvérek, amikor jobb sorsuk volt, a fennmaradásunkért sokszor éveken át egyetlen centet sem tudtak áldozni. Tudom, hogy nagyon kemény szavak ezek az itt elhangzott megállapítások. De, ha megint meg kell szüntetnünk az Erős Várat, — ha m e g i n t elnémulni kényszerülünk, ha ismét a sötétségben kell keresnünk egymást, azt mind az elmaradt 2 dollárnak kell tulajdonítanunk. És fel kell tennünk a kérdést: hát valóban csak ennyit ér a uiagyarságunk és magyar evangél'kus voltunk?! Ez lesz a dollár elértéktelenedésének a legmélyebb pontja, amiért sokakat fog terhelni a felelősség! Ma még nincs késő, — ebben az évben még vannak tagjai az Erős Vár baráti körének, akik minden hónapban pótlják a nyomtatás súlyos felülfi etéseit. De ha híveink “nem mernek reszkírozni évi 2 dollárt”, — akkor le kell vonnunk annak következményeit és bevallani azt, hogy (Folytatás a következő oldalon) Mit lehet elveszíteni két dollárért Amerikában?
