Erős Vár, 1955 (25. évfolyam, 12. szám)

1955-12-01 / 12. szám

-^Csak nézett, végtelen gyöngéd tekintettel egyik- másik fenyőfára s az könnyedén és egyben alázatosan odaállt a sor végére és Indult a többi után. Szemepárja végigsimogatta a törzseket s már mindegyik fenyő tudta,mi a dolga. A szép, sudár fák rendre bekerültek átmenetbe, a kicsinyek helyükön maradtak, hadd erősödjenek még jövő karácsonyig. S egyszerre csak végigsimogatta a szelíd szempár a sóvárgó kis törpefenyöt is - s ahogy repesve odalépett a többi közé, minden lépéssel megnőtt egy fejjel.Úgy, hogy mire a sorba ért, már majdnem akkora lett, mint derekabb társai. Boldogan nézett vissza ottmaradt testvéreire - s csodálkozva vette észre, hogy a gőgös ezüstfenyő fölött elsiklott a meleg,mély tekintet s az lehajtott fővel,szégyenkezve áll a kiválasztatlanul maradtak közt. - Érdekes. - gondolta magában a kis törpefenyö - pedig örülnie kellene, hiszen nem is akart karácsonyfa lenni... A menet kiegészült. Az utolsó fákat is elhagyták már a kiválasztottak s az erdőn túli réten megindultak vezetőjük után, a város felé. Hanem a kis„törpefenyö egyszerre csak úgy érezte, hogy elnehezül a szíve. S hirtelen elősietett a menet legelejére s megszólította a kedves, nyugodtszemű vándort: "Bocsáss meg kérlek"- kezdte akadozva... s szépen elmondta neki a szépszál ezüstfenyő dolgát....

hogy ö úgy látta, a végén mégis csak szomorú volt,amiért nem lehetett karácsonyfa.- "Aki nem akar velünk jönni, ittmaradhat az erdőn" - felelt halkan a vezető s mélyen, áthatóan rátekintett. - "De hátha már megbánta és most fáj a szíve..." - szólalt meg újra bátortalanul a kis fenyőfa. A ^vándor fölemelte kezét, s a légen át, vékonyan, távolból, halk zokogást hozott utána a szél. Es mindnyájan érezték, hogy a daliás ezüstfenyő sír. - "Akarjátok,mégis?1 - kérdezte a szelíd vándor s ők egyszerre bólintottak valamennyien. "Akkor megvárjuk itt" - és ^alig mondta ki, már látták is közeledni az erdöszél felöl,sietősen, csaknem futva,a hatalmas ezüstfenyőt.Magasabb volt mindegyiküknél. S ahogy közeledett, minden lépéssel kisebb lett egy fejjel, úgy,hogy mire közibük ért, már ugyanakkora volt csak,mint a legtöbbjük. "Akkor hát indulhatunk" - szólt a vándor és a menet nekivágott az útnak.

A szomszéd szobából hirtelen csongettyüszó hallott. Mindhárman fölugrottunk s egyszerre futottunk a kitáruló ajtó felé. Ott állott a sarokban a- 18 -