Erős Vár, 1952 (22. évfolyam, 1-10. szám)
1952-08-01 / 8. szám
AZ ARATÁSOK FELTÉTELEI Talán mindenki tudja, csak nem szoktunk róla beszélni, hogy amikor a mindennapi kenye.rünket ringatja a buzaszalma, olyankor van a legnagyobb veszedelemben. Az érlelő napsugár szinte percek alatt válhat halálos ölelésssé, halálos csókká, ha megáll a szél. Megszorul a búza, solyanná válik, mint egy összeaszott fűszál, kemény tűfok és - nincsen kenyér... A szelet semminek sem tartja az ember, inkább valami rossznak, ami fodrokba töri a sima viz felületét, összeloiszálja az ember haját, felhőket hajt a tiszta égre. Pedig mennyi áldás van benne! A szél nem csak vitorlás hajókat fuj a célba, nemcsak áldást hozó felhőket az égre bámuló tikkadt földre, de azokat a piciny, termékeny szemecskéket is, amik a gyümölcsfák virágait termékenyítik meg.Még ha viharrá válik, ak-“ kor is áldást jelenthet, mert bár megcibálja a fák lombjait, de megtisztítja száraz ágak nehéz terheitől is és felfrissíti a levegőt. A elgtöbb ember viharmentes élet után sóhajtozik, úgy gondolván, hogy ahol nincs szenve dés, nincsenek ellentálló erők, nincs próba, ott fejlődhetik ki legszebben az élet. Nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy az egyházi élet körén belül lehetne ilyen békességes, csupa-sziv és jóakarat világát megteremteni, s nagy csalódást jelent a számukra az, hogy még az ugyanazon hit vallási közösségében is vannak irányok, elvek, akaratok, sót sokszor indulatok is, amik náha viharként rázzák meg a gyülekezeti közösség fáját. Vájjon átok, vagy áldás az emberi elemek jelenléte a gyülekezeti életben? Vájjon nem abban állana e Istenországának megvalósulása, ha csupa jóságos, egymás érzelmeit mindenekfelett tisztelő, igazi "szentek közössége" lenne az egyház népe? Ennek az óhajnak legnagyobb személyes akadályozója az a tény, hogy mi nem egy közösségbe felolvadt, személytelen, akarat és gondolat \ 1, oldal
