Erős Vár, 1951 (21. évfolyam, 8-12. szám)
1951-07-01 / 7-8. szám
ERŐS VÁR 5 A szeretet győz Irta: Kaszás Nagy Máté Első közlemény A párbeszédnek azt a részét, ahol Pál apostol szólal meg, nagyobb részben az ő külön böző leveleiből, lehetőleg az eredeti szöveggel vette át a szerző. Két fáklya rőt fénye imbolygott a római katakombák egyik szűk sziklaüregében. Ha valaki hirtelen mozdulatot tett, félrelobbant a láng és széles, ijesztő árnyakat boritott a durva falakra. Talán húszán lehettek az üregben, nők és férfiak, öregek és fiatalok.... Fejüket mélyen lehajtották, s arcukat a rájuk boritott peplum felismerhetetlenné tette. A puszta sziklapadlón ültek és szorosan összebújtak, mint riadt nyáj, amelyet közeledő viharfelhők rémitenek. Valaki fájdalmasan felsóhajtott és ez a szivbemarkoló hang megtörte a rájuk fagyott csendet. TULLIA: Nem jön! Nem jön! Már régen itt kellene lennie! ARMINUS: Talán gyanús alakokat látott és most vár, nehogy a nyomunkra vezesse őket. TULLIA: Oh, Arminius, én attól félek, hogy őt is elfogták a pretoriánusok. ARMINUS: Rémeket látsz, Tullia. Miért gyötrőd magad? Miért gondolsz mindjárt a legrosszabbra? TULLIA: Mert én már elvesztettem azt, aki a legdrágább volt nékem, az egyetlen szép fiamat. Te ott voltál, láttad a Circus Maximusban, amint rárohantak a Nubiából hozott fekete párducok! ARMINIUS: De ő énekelt, Tullia! Szemeit az égre emelte és énekelt. Ő erős volt, Tullia! TULLIA: Tizennyolc éves volt.... LUCILLUS: Én a feleségemet vesztettem el. A numaeai játékoknál fojtották vizbe.... SYLVIA: Én meg a vőlegényemet.... Elhurcolták a császár pribékjei. Galliába vitték. Pedig szabad római polgár volt.... ARMINIUS: Szabad római polgár volt! Mind nyáján azok vagyunk! SILÁNUS: Nem, Arminius, nem mind vagyunk azok. Sok köztünk a rabszolga és a szabados. Á Mester tanitásai főleg a szegények közt terjedtek eddig.... ARMINIUS: De akik szabadok vagyunk, miért nem teszünk valamit a császár gazságai ellen? SILANUS: Hogy tehetnénk?! A pretoriánusok az urak Rómában. Fegyverük van, mi pedig védtelenek vagyunk. Aki ellenáll, azt menten lekaszabolják. A császár parancsát mutatják', hogy lázadhatnál ellene? ARMINIUS: Úgy élünk, mint az űzött kutyák. Bujkálnunk kell, sötét utcákon járhatunk csak! Elhagyott kőbányákban kell találkoznunk. Nekünk, szabad római polgároknak! Én öreg vagyok már, de ti, fiatalok vagytok! Miért nem szervezitek meg a népet? Mindenki gyűlöli Nérót! TULLIA: Nem, nem, Arminius! Csak ne több vért! A császár kérlelhetetlen! Egy hónap múlva uj játékok kezdődnek, s már kezdik öszszeszedni Krisztus követőit, hogy megtöltsék velük az arénát. Legyetek óvatosak! Ne tüzeld őket Arminius! LUCILLUS: De élhetünk-e igy tovább? Minden percünk rettegés! Nem tudjuk, hogy mikor keltenek fel álmunkból a prefektura fogdmegjei és visznek el bennünket, egyenesen a börtönbe. SYLVIA: A bátyám feleségét Néró lakomájára hurcolták. Reggel beleölte magát a Tiberisbe. SILANUS: Engemet ingyen munkára kényszeritettek. Egész télen át ástam a császári kert csatornáit. Húszán voltunk, mind szabad rómaiak. Görög és szer ecsen felügyelők hajszoltak bennünket több és több munkára. Naponta megkorbácsoltak bennünket, ételt alig kaptunk, s hideg sátrakban, a puszta földön kellett aludnunk. LUCILLUS: Aki nem engedelmeskedik, azt vagy megölik, vagy a messze kolóniákra hurcolják! TULLIA: Bizony, senki sincs biztonságban közülünk! SILANUS: Ha igy megy tovább, mindnyáján elpusztulunk! SYLVIA: A mi istenünk elhagyott bennünket.... A fiatal lány hangja úgy koppant a hideg kövön, mint valami leejtett fémlemez. Pillanatra csönd lett. És ekkor felállt valaki a nyájból. Alacsony, vézna emberke volt. Előlépett és a gyülekezet elé állott. Hátra lökte a csuklyáját.... Csúnya, kopasz fején furcsa fényre lobbant a fáklyák tompa lángja. Kitárta karjait, mintha magához akarná ölelni az egész szenvedő világot. És azután megszólalt: . /
