Erős Vár, 1951 (21. évfolyam, 8-12. szám)
1951-12-01 / 12. szám
6 ERŐS VÁR A szeretet győz Irta: Kaszás Nagy Máté Második közlemény Az első közlemény egy őskeresztyén római gyülekezetét mutatott be a katakombák mélyén, amint elöljárójukra várakoznak. Tele vannak aggodalommal és panasszal, s már-már a kétségbeesés vesz erőt rajtuk, amikor kiválik valaki a tömegből és elébük lép. PÁL: Én tarzuszi Pál vagyok! A kis gyülekezeten mintha az élet árama futott volna végig. — Pál! Tarzuszi Pál! Pál apostol! — kiáltották innen is, onnan is a meglepett öröm hangján. PÁL: Kegyelem nektek és békesség, Istentől a mi Atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Áldott legyen az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusunk Atyja, az irgalmasság atyja és minden vigasztalásnak Istene; aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vigasztal minket. — Atyámfiái, Rómabéli testvérek, sok panaszt és jajt haallottam ma tőletek. Nem vagytok-é reményvesztettek, gyengék és bizonytalanok a ti hitetekben? Vájjon igazán keresztyének vagytok-é? Vagy nem Krisztust követitek, akit a mi Urunk kinos kereszthalálra adott mindnyájunkért? S szabad-é gyengének lenni annak, aki a mi Urunkat befogadta az ő szivébe? — Tullia, ne aggódj! Öreg Quintus, az elöljárótok, otthon van, biztonságban. Ma én jöttem el ő helyette, s köztetek telepedvén le, végighallgattam szivetek meztelen jajgatását. TULLIA: Ó, Pál, testvérünk, segits rajtunk! LUCILLUS: Ne engedj elveszni bennünket! ARMINIUS: Segits, hogy a császár garázdálkodása elmúljon a fejünk fölül! SILANUS: Elpusztulunk, ha nem segitsz rajtunk! SYLVIA: Tégy csodát, testvérünk, ahogy Melitán tettél, meggyógyitván Publius atyját és másokat! PÁL: Látjátok, Rómabéli testvéreim, én sokat forgolódtam egykor a zsidóságban és felette igen háborgattam az Isten anyaszentegyházát és pusztítottam azt. De amikor az Istennek tetszett, elhivott az ő kegyelme által, hogy kijelentse az ő Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között. És látjátok, atyámfiai, aki egykor üldöztem Krisztus urunk hiveit, most azt a hitet hirdetem, amelyet egykor pusztítottam. Nem gondoljátok-é, hogy mindazok, akik most a császár parancsára életetekre törnek, egykor megtérnek Isten anyaszentegyházába és üldözőkből ők is hirdetőivé lesznek a mi Urunk igazságainak? SILANUS: De addigra mindnyájan elpusztulunk! TULLIA: Ki adja vissza az én fiamat, aki virág volt csak, nem is gyümölcs és mégis leszakította a császár gyilkos indulata? SYLVIA: És az én vőlegényemet? És a bátyám feleségét? LUCILLUS: És az én kedves fiatal hitvesemet? ARMINIUS: Pál, testvérem, a halottaink gyorsabban szaporodnak, mint a hiveink. Egy-két év még és a császár kiirtja az anyaszentegyház magvát... PÁL: Ne gyászoljátok azokat, testvéreim, akik életüket adták az ő hitükért! Bizony mondom néktek, boldogok ők, mert megtalálták az örök életet. Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának. Ha élünk, az Urnák élünk; ha meghalunk, az Urnák halunk meg. Azért, akár éljünk, akár haljunk, az Űréi vagyunk. — Sokat szenvedünk a mi hitünkért, atyámfiai, ez nemcsak itt van igy, hanem mindenütt. De én azt tartom, hogy amiket most szenvedünk, nem hasonlithatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik. Mert a mi pillanatnyi szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk. Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra; mert a láthatók ideigvalók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. TULLIA: Ó, Pál, testvérünk, milyen megnyugvás hallgatni téged! PÁL: Nem engem hallasz, Tullia, hanem a mi Urunk Jézus Krisztust, aki elhivott engem a damaszkuszi utón, hogy hirdessem az Ő szent lelkét. Amit én mondok, nem megnyugtatás és nem vigasztalás, hanem Krisztus élő lelke. Maga a Lélek esedezik miérettünk kimondhatatlan fohászkodással. Azért tehát ne csüggedjetek! Akiket Ő eleve elrendelt, azokat el is hívta; és
