Erős Vár, 1950 (20. évfolyam, 1-5. szám)
1950-01-01 / 1. szám
MINDENRE VAN ERŐM A KRISZTUSBAN! Az óesztendő utolsó estéjét uj otthonomban töltöttem el a televíziós készülék mellett. A hazai Szilveszter-esti rádióműsorokra gondoltam, amikor rendszerint Ravasz László ref. püspök ajkáról szólt hozzánk az Ur figyelmeztető és vigasztaló szava, majd Gyula diák lelkének virrasztó őrtüze mellé telepedtünk le, hogy lángra lobbanjon a nagy magyar télben didergő lelkünk s végül a magyar Himnusz és a harangok összeolvadó felséges akkordjai után elhangzott a Szózat örökérvényű parancsa: “Hazádnak rendületlenül légy hive, óh magyar....” Valami ilyent vártam itt is és mennyire csalódtam. Birkózást közvetitettek, ahol százkilós emberhús-tömegek és kisportolt izmok öklözték, tépték, törték, dobálták és taposták egymást. A nézőközönség pedig a régi római cirkuszok népének: “Panem et circenses”-t követelő leikével, hisztériás üvöltéssel kisért minden gorombább ütést. Nem birtam nézni, — csalódtan keltem fel. Később visszaviti a kíváncsiság. Akkor már csak tiz perc választotta el az ó-évet az uj-évtől. Talán most lesz valami felemelő, valami megnyugtató.... — gondoltam. S, ime a televíziós készülék a mindennapos hasbeszélőjével és fabábus pojácájával búcsúztatta az ó-évet, bemutatva a new yorki főutcán emberember hátán tolongó és rikoltozó, újévet váró tömeget. Még nagyobb volt a csalódásom. De azzal vigasztaltam magamat, hogv a praktikus amerikai rádióműsor igazgatója talán ezzel a közvetítéssel azt akarta tudomásunkra adni, hogy 1949 soksok béketárgyalása és erőfeszítése ellenére a fajok, nemzetek és világnézetek még mindig igy öklözik egymást a világ arénájában s ezt a harcot nem egy békéért imádkozó, hivő sereg, hanem uszítok, emberi formába öltözött dögkeselyűk és vérszomjas gyűlölettől üvöltő emberállatok veszik körül. A tömegeket is legtöbbször ál-próféták vezetik, akik lélekből nem tudnak beszélni, mert nincs is lelkűk, csak zsebük és hasuk és mindkettő egyszerre beszél belőlük és, sajnos, a tömegek, mint a fabábuk úgy táncolnak, amint rángatják. Átmentem a másik szobába,' leültem a zongorához és lejátszottam Luther diadalénekét: “Erős vár a mi Istenünk....” Ez volt 1950-ben az első imádságom. Csak hárman voltunk, feleségem, a házi kislány és én. De mindhármunk szemébe könny gyűlt, mert megéreztük, hogy az uj esztendőben sem az amerikaiaknak, sem pedig az ide menekülteknek nem lehet semmi más reménye, szilárd pontja, erős vára, mint az Idő, a történelem és a világ Urának nagy kegyelme, amelyről Luther igy énekel: “Erőnk magában mitsem ér. Mi csakhamar elesnénk, de küzd velünk a hős Vezér, kit Isten rendelt mellénk. Kérdezed, ki az a Jézus Krisztus, az Isten szent Fia, az ég és föld Ura, ő a mi diadalmunk”. Igen, az ur Jézus maga mondotta: “Bízzatok, én meggyőztem a világot!” És Pál apostol, aki a II. Korinthusi levélben a 11. rész 24-27 verseiben azt irta híveinek, hogy “a zsidóktól ötször kaptam negyvenet egy hijján, háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek, háromszor hajótörést szenvedtem, éj-napot a mélységben töltötem, gyakorta való utazásban, veszedelemben, íolyó vizeken, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, pusztában, tengeren, hamis atyafiak között, fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban, éhségben és szomjúságban, hidegben és mezittelenségben éltem. Ez az: apostol mondja a Filippibeliekhez Írott levelében, hogy “mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít....” Azért: Jézus, Téged nem hagyunk Ez évben is Téged kérünk: Te légy hajnalcsillagunk, Te légy a mi reménységünk! Akkor áldott lesz utunk, Szép célunkhoz eljutunk!” E. A.
