Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1949-09-01 / 9. szám
ERŐS VÁR 5 A JÓ ISTEN CISTERNÁI Köszönő sorok a szeretetcsomagokért Amint azt Ti, kedves Testvéreink ott az Óceánon túl, ahol sokan közületek annyi féltő gonddal — gondolattal figyelitek sorsunkat — magatok is elképzelhetitek, — ezek a kisebb-nagyobb adományok a legtöbbünknél, akik sokszor a legszükségesebb dolgokat, — elsősorban a ruházati cikkeket, — nélkülözzük, inkább csak annyit jelentenek mint az első esőcseppek egy napsütötte kőlapon: Volt — nincs! Csaknem valamennyien osztjuk ennek a borzalmasan sújtott, kényszer-vendéglátó országnak minden nyomorúságát. A szeretetcsomagok száma ugyan hatalmas, de ha egy német statisztikus nekiülne, — mert ilyen munkára csak egy németnek lenne elég türelme és lelkiismeretessége, akkor bizonyára kiszámítaná, hogy minden szétbombázott házra, mondjuk: 2,yx Care — s egyéb — csomag esnék, “sőt” talán több is. — Legnagyobb és legkinzóbb Ínségünket pedig, hogy t. i. egyikünk sem mondhat eddig magának a maga emberségéből olyan hajlékot, vagy akár csak kuckót is, amelyben ne fenyegetné mindennap a kilakoltatás Damokles-kardja — semmiféle szeretetcsomag nem pótolhatja. És mégis! Óriási az ilyen szeretetcsomagok jelentősége!.... Több mint egy negyedszázaddal ezelőtt történt!.... Hat fiatalember és egyikünk felesége a Magas-Tátrában barangoltunk. Az “Alabástrom” cseppkőbarlangot akartuk fel — s ha lehet, — kissé átkutatni. Hiányos terepismereteinket az otthon, Késmárkon kapott hevenyészett vázlat sem pótolhatta s igy órákig bolyongtunk eredmény nélkül ide-oda. A júliusi nap foró sugarai, amelyek a meredek hegyháton csaknem 90 fokos szög alatt tűztek fejünkre és hátunkra, egyre kellemetlenebbekké váltak. Közben a havasigyopár keresés kúszó és egyensúlyozó tornájában is kifáradva, bár hét pár szemmel kerestük merengetve-epekedve, jobbra-balra egy korty vizet se leltünk. — Éppen a Bélái - Mészkő - Alpokon jártunk, a meszes kőzetek azonban, tudvalevőleg, minden nedvességet irgalom nélkül elnyelnek. Sehol egy pici forrás vagy akár csak vizerecske!.... Egy vipera, mely a keskeny sziklasövényen sütkérezve “barátságosan” sziszegett felénk, csak addig rázott fel bennünket kissé tompa hangulatunkból, amig meg nem öltük, azután azonban a különben vig társaság újra hallgatásba sülyedt, mert a torkok kiszáradnának, a nyelvek pedig az Ínyhez tapadának mint a 137. zsoltár szenvedő hőseinek a babyloni vizeknél.... Végre egy gigantikus sziklatömb északi oldalára vetődtünk. Merőleges falán keskeny, de jól kivehető sötétebb csík húzódott végig egészen talapzatáig. Viz! — kiáltottuk kórusban, ha ugyan kórusnak lehetett volna minősíteni azt a rekedt hangzavart, ami felfedezésünket kísérte. Itt víznek kell valahol lennie! — lelkendeztünk — keressük csak! De előbb, mintegy vezényszóra nekiestünk a sziklafalon szétágazó nedves sávoknak, hogy égő ajkunkat és nyelvünket hüsitgessük, magyarán: úgy nyalogattuk azt a mahumet követ, mint a gyerekek az iskolaudvaron a mézes-vajas kenyeret. (Ah, most veszem csak észre, hogy leírtam: Ez a hasonlat egy exulánsnál mint aki jómagam is vagyok, csaknem tantalusi önkinzás számba megy). A jelenet olyan tragikomikusán hatott, hogy önkéntelenül is nevetnünk kellett egymáson. A “közderültség” azonban eléggé felfrissítette idegeinket ahhoz, hogy most már tervszerűbben folytassuk kutatásunkat nem ugyan az Alabástrom-barlang, hanem a vizszivárgás eredete után. Miközben mi hontalanok a szétrombolt városoknak a szó szoros értelme szerinti “mészköveit” járjuk, járjuk egyre fáradtabban, csüggedtebben, addig azok a falak, amelyek amerikai testvéreink csomagjaiból időnként a kikötők rakpartjain emelődnek, ilyen jelképes hűsítő sziklák hó-ciszternák szerepét töltik be velünk szemben. Azt a kínzó szomjúságot, ami bennünket lelki értelemben gyötör, gyökeresen nem képesek persze ezek eloltani. Ellenben igenis képesekké tesznek minket arra, hogy meg-megujuló türelemmel várjuk ki azt az időt, amikor majd szükségleteinket egy rendszeresebb forrásból: saját kezünk és eszünk munkájának béréből is kielégíthetjük Isten segítségével. Ennek az igazi megélhetési forrásnak megszerzésére, — ezt legtöbbünk nevében állíthatom, — nem sajnáltunk sem időt, sem pénzt, sem fáradságot eddig sem s nem a mi hibánk és mulasztásunk, hogy csak kevésnek sikerült közülünk. Megerősít és felemel azonban bennünket az a tudat, hogy a hittestvéri és néptársi szolidaritás, habár egyelőre csak mint a tavalyi hó a közönyös sziklatömbök rovátkáiban, de mégis él és hat. Ezeknek a kedves és becses ajándékoknak révén tanuljuk naponként megbecsülni a három legfőbb keresztyén erény értékét és áldását: A HITET AZ ATYÁBAN, akinek nevében nemcsak egymástól sok ezer mértföldre távol lakók, de még egykori “ellenségek” is im, egyesülnek: a FIÚ SZERETETÉT, mely akkor sem szűnnék meg, ha világok omlanának össze: végül a SZENTLÉLEKBE VETETT REMÉNYSÉGET, hogy a kéttestvéri segítség, mely a lelkek virágának gyümölcse, megment minket s a mieinket s mi még meglátjuk az Urnák javait az élőknek földjében. így beszélnek hozzánk, Testvéreink az Óvi-
