Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1949-01-01 / 1-2. szám

ERŐS VÁR 3 HÁZI OLTÁR AMIKET LÁTTUNK ÉS HALLOTTUNK. “Mert nem tehetjük, hogy ne szóljunk azok­ról a dolgokról, amiket láttunk és hallottunk.” (Ap. csel. 4:20) Szeretnék ezen az órán is szivből hálát ad­ni Istennek azért, hogy a hitben testvérek e gyülekezetébe kegylmévl elsegitett. Az Ő Szent­lelke áldását kérem, hogy Magyarhoni Evangéli­kus Egyházunk rövid üzenetét elmondhassam és hogy azt szeretettel elfogadjátok. Első üzenetül szeretném elmondani, mint láttuk meg mi odahaza a veszedelmektől meg­őrző Istent. Nem szólok részletesen azokról a megpróbál­tatásokról, melyeket a háború pusztitó vihara zuditott ránk. Az idő sem elégséges hozzá, de meg nem szeretnék hangulatokra sem hatni. Ha azonban azt elmondom, hogy a háború legször­­nyübb idején mi hat hétig Budapesten pincében éltünk, olyan körülmények között, amelyek nem nevezhetők emberi élet feltételeinek, ha elmon­dom, hogy fűtés nélkül, világítás nélkül, viz nél­kül és rohamosan elfogyó élelmikészletek mel­­* lett töltöttünk el 42 napot, amikor reggel és es­te, az Ótestamentom népéhez hasonlóan Isten megtartó csodájáért imádkoztunk és a hó alak­jában elküldött viz által menekültünk meg a szomj anpusztulástól, gyermekeinkkel együtt, ak­kor mindannyian könnyen megértitek, miért kell ma nekem szólnom arról, amit láttam és hallot­tam, megértitek, ha azt mondom Isten elé öntött hálaáldozat szavával, hogy láttuk a veszedelem­ből kimentő Istent. Magyar népünk üzenetét kell tolmácsolnom a hálás köszönet szevában azért a testvéri segít­ségért, melyet nyomorúságunk enyhítésére nyúj­tottatok, mert ebben is megláthattuk Isten gon­doskodó szereetetét. E kérdésnél szeretnék bizonyságot tenni ar­ról, hogy a hittestvéri segítséget a leghatható­­sabbnak akkor láttam, amikor az egyház az egy­ház szervein keresztül végzi a segítő szeretet munkáját. Segítettek állami, vagy társadalmi szervek is. Segítettek egyes emberek egyes em­­brkn is. Tudom azt is, hogy áldás nyugodott mindn ilyen segítségen. Mégis azt mondom szer­zett tapasztalatok alapján, hogy a legáldottabb az egyház szervezett segítése volt mindenkor. Állami, vagy társadalmi szervek bekapcsolódása mindössze azt jelentette, hogy volt egy kéz, amely adott és egy másik, amely kiosztotta az adományt. Egyéni segítségnek mindig meg van az a lehetősége, hogy a kevésbbérászorult ember jut segítséghez. Az egyház szervezetén át jutta­tott segítségnél mindig szerephez jutott a test­vérrel együttérző szív is, amely az adományt megsokszorozta. Példának szeretném elmondani, hogy ezen a télen a Lutheran World Action jó­szívű adományából a gyermekétkeztetés céljára 50,000 dolláárt kaptunk. Ebből 50-es gyermek­­csoportokat akartunk étkeztetni minden olyan gyülekezetben, melyben veszedelembejutott — gyermekeink voltak. Ez a hittstvéri segítség azonban felbátorította az otthoni egyháztagokat is, és a legtöbb gyülekezetben a külföldi segít­séghez, — az özvegy asszony két fillérjéhez ha­sonló áldozatokból — annyi gyűlt hozzá, hogy egy-egy 50-es gyyermekcsoport helyett 75, 100, sőt egy gyülekezetben 183 gyermeket is tud­tunk étkeztetni. Ezt az eredményt sem az álla­mi, sem az egyéni segélyezés fel nem tudja mu­tatni. Ezért mondom ma nektek, hogy mi a ti segítő szeretetek felett ott láttuk megjelenni az Isten áldást sokszorosító jóságos atyai kezét. A harmadik üzenet, melyet el kell monda­nom, az, 'hogy mi otthon megláttuk, hogy Isten a kereszt súlya alatt magának tud nevelni min­ket. Bibliánkból sokszor olvastuk, hogy a kereszt áldás. Imádkozó és éneklő ősök imádságaikban és istenes énekeikben is ennek a bizonysága csendült felénk. De csak valami kegyes vallásos kifejezésnek éreztük, hogy a kereszt által Isten gazdagon megáldhat. — A háború és az utána következő idők gondja azonban megláttatta ve­lünk, hogy a hitnek ez a régi igazsága boldogító valóság mind a mai napig. Hadd mondjam el, hogy a magyar nép és benne a magyar evangé­­likusság nemcsak egy nehéz sors csapásainak ki­tett nép és hivőközösség, hanem egy hitreébresz­­dő nép és közösség is. Nem merek nagy erővel arról beszélni, hogy Magyarországon ma egyete­mes keresztyén ébredés van, de, ha számbave­­szem, hogy a templomainkban soha olyan sok emberünk nem volt, mint az utóbbi két évben, hogy istentiszteleti alkalmainkat meg kell két­szereznünk, vagy megháromszoroznunk, hogy embereink helyet kapjanak a templomokban, ha azt közlöm, hogy az evangélizációs esték, ifjú­sági találkozók, imaközösségek ma mindenütt az Istenhitbe fogózók tömegeit mozgatják meg, ak­kor annyit talán érzékeltetni tudok, hogy ma Magyarországon egy hitre ébredő nép legna­gyobb lehetőségei előtt áll az anyaszentegyház. A Krisztus keresztje a szenvedők áldásává lett. Most az fontos, hogy az egyházban mi, lelkipász­torok, mennyire tudjuk híven teljesíteni köte­lességünket és népünk mennyire marad álhata­­tos az Istenhez fogózó hitéhez. Amikor tehát kényszerítést érzek arra, hogy bizonyságot tegyek a kereszt által gazdagon meg­áldó Istenről, ugyanakkor engedjétek meg, hogy testvéri segítségeteket kérjem — nemcsak anya­gi megsegítést, — bár erre népünknek és egyhá­zunknak továbbra is szüksége van, — de minde­­nekfelett való segítséget támogató imádságban. Istennek, a csodatevő Istennek nevében es­­dekelek, imádkozzatok a magyar keresztyénség lelkipásztoraiért és gyülekezeteiért, hogy keresz­tünk ne legyen rajtunk túlságosan nehéz, és ad­ja meg továbbra is azt az ááldást, amelyet az

Next

/
Thumbnails
Contents