Erős Vár, 1949 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1949-01-01 / 1-2. szám

ERŐS VÁR

3

HÁZI OLTÁR

AMIKET LÁTTUNK ÉS HALLOTTUNK.

“Mert nem tehetjük, hogy ne szóljunk azokról a dolgokról, amiket láttunk és hallottunk.” (Ap. csel. 4:20)

Szeretnék ezen az órán is szivből hálát adni Istennek azért, hogy a hitben testvérek e gyülekezetébe kegylmévl elsegitett. Az Ő Szentlelke áldását kérem, hogy Magyarhoni Evangélikus Egyházunk rövid üzenetét elmondhassam és hogy azt szeretettel elfogadjátok.

Első üzenetül szeretném elmondani, mint láttuk meg mi odahaza a veszedelmektől megőrző Istent.

Nem szólok részletesen azokról a megpróbáltatásokról, melyeket a háború pusztitó vihara zuditott ránk. Az idő sem elégséges hozzá, de meg nem szeretnék hangulatokra sem hatni. Ha azonban azt elmondom, hogy a háború legszörnyübb idején mi hat hétig Budapesten pincében éltünk, olyan körülmények között, amelyek nem nevezhetők emberi élet feltételeinek, ha elmondom, hogy fűtés nélkül, világítás nélkül, viz nélkül és rohamosan elfogyó élelmikészletek mel* lett töltöttünk el 42 napot, amikor reggel és este, az Ótestamentom népéhez hasonlóan Isten megtartó csodájáért imádkoztunk és a hó alakjában elküldött viz által menekültünk meg a szomj anpusztulástól, gyermekeinkkel együtt, akkor mindannyian könnyen megértitek, miért kell ma nekem szólnom arról, amit láttam és hallottam, megértitek, ha azt mondom Isten elé öntött hálaáldozat szavával, hogy láttuk a veszedelemből kimentő Istent.

Magyar népünk üzenetét kell tolmácsolnom a hálás köszönet szevában azért a testvéri segítségért, melyet nyomorúságunk enyhítésére nyújtottatok, mert ebben is megláthattuk Isten gondoskodó szereetetét.

E kérdésnél szeretnék bizonyságot tenni arról, hogy a hittestvéri segítséget a leghathatósabbnak akkor láttam, amikor az egyház az egyház szervein keresztül végzi a segítő szeretet munkáját. Segítettek állami, vagy társadalmi szervek is. Segítettek egyes emberek egyes embrkn is. Tudom azt is, hogy áldás nyugodott mindn ilyen segítségen. Mégis azt mondom szerzett tapasztalatok alapján, hogy a legáldottabb az egyház szervezett segítése volt mindenkor. Állami, vagy társadalmi szervek bekapcsolódása mindössze azt jelentette, hogy volt egy kéz, amely adott és egy másik, amely kiosztotta az adományt. Egyéni segítségnek mindig meg van az a lehetősége, hogy a kevésbbérászorult ember jut segítséghez. Az egyház szervezetén át juttatott segítségnél mindig szerephez jutott a testvérrel együttérző szív is, amely az adományt megsokszorozta. Példának szeretném elmondani, hogy ezen a télen a Lutheran World Action jószívű adományából a gyermekétkeztetés céljára

50,000 dolláárt kaptunk. Ebből 50-es gyermekcsoportokat akartunk étkeztetni minden olyan gyülekezetben, melyben veszedelembejutott — gyermekeink voltak. Ez a hittstvéri segítség azonban felbátorította az otthoni egyháztagokat is, és a legtöbb gyülekezetben a külföldi segítséghez, — az özvegy asszony két fillérjéhez hasonló áldozatokból — annyi gyűlt hozzá, hogy egy-egy 50-es gyyermekcsoport helyett 75, 100, sőt egy gyülekezetben 183 gyermeket is tudtunk étkeztetni. Ezt az eredményt sem az állami, sem az egyéni segélyezés fel nem tudja mutatni. Ezért mondom ma nektek, hogy mi a ti segítő szeretetek felett ott láttuk megjelenni az Isten áldást sokszorosító jóságos atyai kezét.

A harmadik üzenet, melyet el kell mondanom, az, 'hogy mi otthon megláttuk, hogy Isten a kereszt súlya alatt magának tud nevelni minket.

Bibliánkból sokszor olvastuk, hogy a kereszt áldás. Imádkozó és éneklő ősök imádságaikban és istenes énekeikben is ennek a bizonysága csendült felénk. De csak valami kegyes vallásos kifejezésnek éreztük, hogy a kereszt által Isten gazdagon megáldhat. — A háború és az utána következő idők gondja azonban megláttatta velünk, hogy a hitnek ez a régi igazsága boldogító valóság mind a mai napig. Hadd mondjam el, hogy a magyar nép és benne a magyar evangélikusság nemcsak egy nehéz sors csapásainak kitett nép és hivőközösség, hanem egy hitreébreszdő nép és közösség is. Nem merek nagy erővel arról beszélni, hogy Magyarországon ma egyetemes keresztyén ébredés van, de, ha számbaveszem, hogy a templomainkban soha olyan sok emberünk nem volt, mint az utóbbi két évben, hogy istentiszteleti alkalmainkat meg kell kétszereznünk, vagy megháromszoroznunk, hogy embereink helyet kapjanak a templomokban, ha azt közlöm, hogy az evangélizációs esték, ifjúsági találkozók, imaközösségek ma mindenütt az Istenhitbe fogózók tömegeit mozgatják meg, akkor annyit talán érzékeltetni tudok, hogy ma Magyarországon egy hitre ébredő nép legnagyobb lehetőségei előtt áll az anyaszentegyház. A Krisztus keresztje a szenvedők áldásává lett. Most az fontos, hogy az egyházban mi, lelkipásztorok, mennyire tudjuk híven teljesíteni kötelességünket és népünk mennyire marad álhatatos az Istenhez fogózó hitéhez.

Amikor tehát kényszerítést érzek arra, hogy bizonyságot tegyek a kereszt által gazdagon megáldó Istenről, ugyanakkor engedjétek meg, hogy testvéri segítségeteket kérjem — nemcsak anyagi megsegítést, — bár erre népünknek és egyházunknak továbbra is szüksége van, — de mindenekfelett való segítséget támogató imádságban.

Istennek, a csodatevő Istennek nevében esdekelek, imádkozzatok a magyar keresztyénség lelkipásztoraiért és gyülekezeteiért, hogy keresztünk ne legyen rajtunk túlságosan nehéz, és adja meg továbbra is azt az ááldást, amelyet az