Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)
1948-09-01 / 9. szám
ERŐS VÁR 5 a legmelegebb szivvel fogják azt támogatni. Zámoly Sándor a Detroiti Ev. Betegsegélyző Egylet nevében egy levelet olvas fel, melyben segítséget kérnek az Egyesület kiterjesztése és áldott munkája további végzésére. Indítványra a Konferencia Bendes István lelkészt kéri meg, hogy végezne tanulmányt ezen ügyről s ajánlja az Egyesületnek, hogy a Cleveland East Side-i Luther Márton Egylettel vegye fel a kapcsolatot s majd egyesség után jöjjenek a Konferencia elé. Péntek Pál clevelandi kiküldött az ő Egyletében is szorgalmazni fogja a közös megbeszélést. Konferencia szívesen áll a maga erejével az ilyen közös ügy mellé. Leffler Andor ajánlja, hogy a közgyűlés addig letárgyalt határozatait bezárás előtt hitelesítsék. Elfogadva. (Folytatjuk) VÉGRENDELETI ADOMÁNYOZÁS. A Cleveland West Sidei Egyház lelkészét, gondnokát és néhány presbiterét magához hivatta özv. Psotta Józseiné. “Uraim, ezt a hajlékot, amelyben vannak egyházamnak szántam. Alattunk egy család lakik, az ottani bérletből könnyedén fedezik a fenntartását, halálom után pedig az egyház szabad rendelkezésére áll.” — “Elfogadják-e?” Szivünket összeszoritotta valami meleg érzés. Valami felemelő égi látomány, mintha Isten kezébe vette volna a tollat, hogy egy nevet és egy cselekedetet beírjon az Élet Könyvébe. Ozv. Psotta József né nem tett könnyelmű lépést, nem bizta öreg korát bizonytalanságra és nem felejtette el rokonságát sem. Erről a legvilágosabban bizonyságot adott. De hosszú évek kenyérkereső kezének legédesebb szeletét mégis elsősorban egyházának nyújtotta, annak a lelki Édesanyának, amelyik megtanította őt hinni, szeretni és keresztyéni értelemben szolgálni életben és halálban. Isten iránti hálaadással fogadjuk el ezt a fejedelmi ajándékot, amelyik Isten országát lez hivatva szolgálni akkor is, amikor a ma élő nemzedék felett az enyészet szele jár. Az Élet Könyvében bizonyságtevő erő lesz ez a cselekedet. Az utánunk jövő nemzedék pedig tisztelettel fog fellapozni régi Írások között egy nevet, amelyikből megtudja, hogy a mai magyar nemzedék között is voltak egyházukat, Istenüket szolgáló hálás gyermekek, akik nem felejtették el, hogy Isten megáldotta a mi kivándorló magyar nemzetségünket. Bárha buzdító példa lenne sokak számára. Bárha sok név ragyoghatna ezen az alapon is az Élet Könyvében. Bárha sokan megértenék, hogy nevüket ragyogóvá és maradandóvá Isten és emberek előtt, hitből fakadó nemes cselekedetekkel is lehet naggyá tenni. Mrs. Johanna Psotta: “Az ajándékot, Isten szolgálatára, hü sáfárkodásra, az egyház javára elfogadjuk.” Istennek áldása legyen az adományon és az adakozón. IMRE ÉS TÁRSAI Irta: Dr. Kékén András Vannak azonban vidám napjaink is. 1947 nyarát Tatatóvároson töltötték gyermekeink. Ezt a várost a környékével együtt Istenünk bizonyára jókedvében teremtette, s talán szabad azt is feltételeznünk, hogy szegény gyermekek számára teremtette. Különben minek is volna ott a sok kisebb-nagyobb tó, a sok bugyogó forrás, a nagyszerű park, meg a sok kígyó, béka, madár stb. Ézeket a szépségeket igazában csak gyerekek tudják értékelni. Hogy a várat ne is említsem, mert abban magam is eljátszanék. Szóval, itt nyaraltak gyermekeink. Júliusban 50, augusztusban 40. Nem mind árvaházi, voltak gyülekezeti szegény gyermekek is. Két napot mi is köztük töltöttünk. Reggeltől estig folyt a játék: versenyuszás, tengeri csata, békafogás. Hogy el ne felejtsem: gyermekeink fogtak egy valódi teknősbékát is. Alaposan megnézték és kijelentették, hogy körülbelül 300 éves. Egy álló óráig ez a béka volt a nap szenzációja. Mikor azután lanyhult az érdeklődés, előállott M. Ákos, kijelentette, hogy ő nem szereti a rabmadarat, azután egy óvatlan pillanatban ellopta a teknőcöt és szabadon engedte. Ákost titokban megjutalmaztam ezért a demokratikus cselekedetért, mert magamban nagyon féltem attól, hogy a Deák-téri paróchia folyosóján s a sok apróságon kívül még egy teknőst is kerülgetnem kell. Ezt a tatai nyaralást azoknak a híveknek a segítsége tette lehetővé, akik erre a célra külön adakoztak. Adományaikat részben gyülekezeti lapunkban, részben a szószéki hirdetésekben nyugtáztuk. A napi gondokat, az elhelyezés, élelmezés feladatait e két hónapra Jakus Imre vállalta, akit püspöki karunk rendelkezése alapján az Országos Luther Szövetség megválasztott az árvák országos “atyjává”. Atyai kötelességeit jól teljesítette, mert gyermekeink lebarnultak, megerősödtek s az általa gyűjtött élelmiszerekből még valamit haza is hoztak. Hogy azonban baj nélkül semmi se történjék, arról Nagy Karcsi gondoskodott. Nézte, nézte, ahogy vagy a nyakamra vagy a hátamra véve sorra megúsztattam a kicsinyeket, azután megszólalt: “Tiszteletes bácsit ezután Tarzán papának fogom hívni.” A nyaralásnak már vége van, de én most se tudom, hogy ezt bóknak vegyem-e vagy sértésnek.
