Erős Vár, 1948 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1948-01-01 / 1. szám

ERŐS VÁR

3

pitő tükrök borítják, amelyekben a törpét óriásnak, az óriást törpének látja, a szép, mint torzkép vigyorog, a rút, mint szép mosolyog rá, az értékes haszontalannak, a haszontalan örökértékünek látszik, a bűn az erény palástjában díszeleg és amelyben saját énjére, önmagára sem ismer többé a valóságba sodort lélek.”

(Folytatása következik)

IMRE ÉS TÁRSAI

(Egy árvaház tizéves története.)

A focim úgy igaz, ahogy leiratott, a zárójeles alcim azonban nem egészen pontos. Igaz, hogy a Deák-téri Árvaház tizéves múltjáról van szó ebben a kis füzetben, de mégsem történelmi munka ez: tények hideg felsorolása, szándékok kifürkészése, összefüggések megmutatása. Sokkal kevesebb, mint történelem, — csak visszaemlékezés. De valamivel több is, mert megmutatja Azt, Aki igazgatja az embereket és eseményeket.

Jó lenne, ha hálás viszonzásképpen elküldhetnők ezt a füzetet mindazoknak, akik pénzzel, munkával és imádsággal segítették az árvaházat. Nem tehetjük meg, mert szegények vagyunk. Az a reményünk azonban megvan, hogy néhányan megveszik, néhányan el is olvassák ezt a füzetet, s talán olyanok is lesznek, akik elolvasás után megszeretik Imrét és társait.

SOKNEVÜ IMRE, AZ "ALAPÍTÓ."

1936 koratavaszán sok eső zudult Hódmezővásárhelyre. A talajviz is előtört és alaposan elöntötte a Tóaljat. Valaha tófenék volt ez, most a vásárhelyi szegénység épiti oda sárból, miegymásból gaztetejü vagy kátránypapirral fedett viskóit.

Éppen a vasárnapi ebédnél ültünk, mikor beállított a paróchiára az öt esztendős Imriske, akiről a továbbak során kitűnik majd, hogy miért “soknevü” és miért “alapitó”? Akkor mindössze annyit tudtunk meg tőle, hogy 15 pengő kellene néki, mert a szél elszaggatta tóalji kunyhójuk papirfedelét s mivel alulról is erősen jön a viz, ő is, meg kishuga is, a hároméves Veronika, hamarosan a kiöntött ürgék sorsára jutnak. Arra a kérdésre, hogy apja-anyja mit csinálnak, azt is elmondta, hogy apja régen meghalt, anyja pedig néhány napja a kórházban van.

Már a tóalji sárban gyalogoltam vele, mikor az is kiedrült, hogy majdnem egy hete ő a “családfenntartó”. Összekoldul ezt-azt s valahogy megélnek Veronikával együtt, csak esténként félnek egy kicsit, most meg a viz riogatja őket.

A kunyhóban nem gyengeszivüeknek való látvány fogadott. Alul bokáig érő viz, az ágyon átázott rongyok között egy sovány, lázas kislány, az ágy mellett háromlábú szék és egy pléhkályha, amelyből nem meleg, csak köhögtető füst

áradt, rajta rozsdás lábasban melegedett a “vasárnapi ebéd”, vizbenfőtt kenyér.

Veronika még aznap a kórházban került, Imrét pedig a paróchián helyeztük el. Persze alapos tisztogatás, után, amit a feleségem végzett el Kmoskó László orvos-barátunk szakszerű felügyelete mellett.

Különös gyerek volt ez az Imre. Sápadt, sovány, ^értelmes arcából álmodozó, messzenéző szemek világítottak ki. Meglátásai és megjegyzései sokszor meghökkentettek, a versein pedig — mert verseket is rögtönzött Brúnó kutyáról, Sici cicáról, a kenyérről, a doktor bácsiról, a halálról — lehetett mosolyogni, de sírni is. Valahányszor ránéztem erre a koraérett kis bölcsre, valami megnevezhetetlen szorongás fogott el. Mert ő ilyeneket mondott: “Micsoda csudálatos ház ez, itt mindig van kenyér és mnden!” Máskor sokáig ízlelgette a baracklekvárt s megszólalt: “Ugyan mi lehet ez a nagyon finom? Ennél jobb talán még a mennyországban sincs!” Ezekben a megjegyzésekben és kérdésekben volt vád is, indítás is, de akkor még egyiket se értettem meg.

Orvos-barátunkat nagyon megszerette Imre. Sokszor felkapaszkodott az ölébe s elmesélte neki lázas fantáziájának furcsa termékeit. Kapott is tőle majdnem mindennap egy pengőt. Munkája is volt. Neki kellett összeszednie a tojásokat, persze illő részesedésért. A pénzt és a tojásokat naponként elvitte Veronikának, aki közben anyjával együtt meggyógyult s ott élt az uj kátránypapir-fedéllel díszelgő tóalji házacskában.

Ha visszaérkezett egy-egy ilyen otthoni látogatásról, sokat mesélt anyjáról és húgáról. — Egyszer ezzel állított be a feleségemhez: “Tiszteletes néni, én most már nem Katona Imre vagyok, hanem Kis Imre.” “Hát azutánimért?” — kérdeztük tőle. “Csak azért, felelte tudálékosan, mert uj apukám van és azt Kis Mihálynak hívják.” “Persze, persze” — mondta zavartan a feleségem. Mikor azután ez a jelenet többször is megismétlődött és Imriskénk néhány hét múlva a Nagy, majd a Szabó, végül a Kovács neveket vette fel minden belügyminiszteri engedély nélkül, neki magának is szöget ütött fejébe a dolog és felvetette a kérdést: “Hogy lehet az, hogy nekem mindig más nevem van?!”

Azután elejött a szeptember. Imrét be kellett íratnunk az iskolába. Akkor derült ki, hogy apja után református. Nem akartuk, hogy nevelésében valami zavar vagy zökkenő legyen, ezért a vásárhelyi reformátusok kedves elnök-lelkészének segítségével betettük őt a vásárhelyi református egyház árvaházába. Ennek a megoldásnak mindenki örült, csak az anya nem. Hogy miért? Bizony csak azért, mert amióta Imriske árvaházi növendék lett, azóta elmaradtak a pénz- és tojásszállitmányok. Imrét tudtunk nélkül ki is vette az árvaházból s azután tragikus gyorsasággal követték egymást az események. A gyerek kol-