Erős Vár, 1947 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1947-12-01 / 12. szám
ERŐS VÁR 5 HÁROM KARÁCSONY Irta: Szebedinszky Jenő AZ ELSŐRE már csak haloványan emlékszem ... Akkoriban Püspökladányban laktunk s édesapám az állomáson teljesített szolgálatot. Emlékeim között ácsorgó tekintetemmel látom, mint veti le vastag, fekete báránybéléses bundáját s felakasztja a konyhaajtón éktelenkedő fogasra ... Csak úgy olvadt le róla a hó, de édesanyám nem szólt érte semmit. Valami mesés, várakozóteljes hangulat ülte meg szegényes kis otthonunkat. Nagyon-nagyon büszke voltam az apámra. Mindig szerettem a sötétkék vasutas egyenruháját és különösen azt az egy ezüst csillagot, ami a gallérján ragyogott. Ezen az estén nem látszott fáradtnak, a szeme fénylett az örömtől, amikor mondotta: — Kisfiam, ma karácsony van. Jó voltál-e? Mert ha igen, akkor biztosan hozott valamit a Jézuska! Az apák boldogsága csengett a hangjában. Az apáké, akik már hosszu-hosszu évszázadok óta adják át gyermekeiknek a karácsony szent örömét. Nem igazoltam magam, csak mosolyogtam izgalmamban, aztán lestem, mi következik. Emlékszem hófehér damaszt-abrosz feszült a konyha asztalon, amely a karácsonyi vacsorára várt, a sonkára, kolbászra, finom mézes mákostésztára, almára, dióra, foghagymára, meg borra. Aztán apám kézenfogva vezetett be a “nagyszobába”, amelybe egész nap nem volt szabad benyitnom... Kinyílott az ajtó és ott állott a szép, nagy, padlótól a menyezetig érő karácsonyfa. Rengeteg gyertya ragyogott rajta és mégtöbb fénylő gömb s alatta a játékok özöne “igazi” vasút, amit fel kellett huzni s görbe síneken futott össze-vissza. Ujruha, cipőcske s egy* kis asztalon sok-sok édesség, csokoládé és minden, ami kincset jelentett nekem. — Imádkozzunk, fiam! — szólt édesanyám, de nekem nem jött ki hang a torkomon, csak a miatyánk végén szólaltam meg: — Köszönöm, édes Istenkém! — ezt mondtam. Hogy csakugyan igy volt, azt a szüleimtől tudom, akik később is, évek során emlegették, milyen meghatott voltam akkor. * A MÁSODIK legszebb karácsonya életemnek az volt, amikor már én is közreműködhettem a megrendezésében. Ilonka húgom hatesztendős szőke csöppség volt, a főszereplő. Neki akartunk nagy örömet szerezni! Persze, mi változatlanul szegények voltunk, — azzal a különbséggel, hogy akkor már én is tudtam, mit jelent szegénynek lenni. Kis házat építettünk magunknak Békéscsabán, a szikesen, amiben nem volt úgynevezett “nagyszoba”, hanem csak egy kis konyha s szobácska. Már novemberben azon töprengtünk édesanyámmal, hogy mi legyen karácsonyra... Minden megtaakritott pénzünk elment téglára, cserépre, gerendára, ablakra, meg kerítésre. Mit tehettem? Esténként mértani rajzokat gyártottam gimnazista-társaimnak, tizet, húszat, amenynyit rendeltek. Összegyűlt pénzemből csinos kis alvóbabát vettem Ilonkának, faragott csibukot, meg dohányt az apámnak. Anyukának már nem futotta. Magamnak sem. Az ünnep hetében azonban csoda történt. Édesanyám fej párnája alól egy kis üresnek látszó buksza került elő, amiben utolsó, selyempapirban őrzött arany tizkoronás Ferenc Jóska lapult meg. Hogy dobogott a szivünk, amikor másnap beállítottunk a bankba és sok inflációs-ezresre váltottuk be a féltveőrzött vagyont. Anyánk nagyon megsiratta az aranyat, — de sokkal fontosabb volt, hogy megint szép karácsonyunk lehessen, Isten segedelmével. Az is lett! Szentestén ott ragyogott az asztalunkon egy pompás kis karácsonyfa. Alatta mindenkinek jutott valami, alvó baba Ilonkának, vadonatúj körzőkészlet nekem és csibuk dohánnyal apámnak. Csak a mi könnyesszemü jó édesanyánk nem találta a maga ajándékát... — Nézd meg csak jobban, kedves — bátorította őt apánk — akad ott neked is valami! És megnézte ... Egy pici, apró, szaggatottszélü selyempapirban ott lapult a karácsonyfa alatt egy igazi, eredeti, fényes, arany tizkoronás Ferenc Jóska ... ... mert az apámnak is volt egy utolsó, féltve őrzött aranypénze! * HARMADSZOR került sor arra, hogy menekült sorsban, édes hazánkból kiüldözötten, meghitt kis otthonunktól ezerkilométerekre ünnepeltük a karácsonyt. Először annak örültünk, hogy bombabentes szentesténk volt, másodszor hejehujázó orosz elhurcoltak között szepegtünk s most idegen földön idegen emberek, idegen szokások között bújtunk össze fiammal és feleségemmel. Tavaly a porig legyőzött Németországban az emberek arca gondterhelt volt, nyomát sem lehetett látni a készülődésnek. Végre, az utolsó héten hatalmas teherautók lepték el a várost, ahol lakunk és egyszeribe minden otthonba jutott szép, egészséges, nagy karácsonyfa. Nekünk is. Mert fa, az van elég. Sőt, rávaló disz is akadt a megmentett motyóinkban. Apró, törhetetlen díszek, még a püspökladányi évekből s egyetlen fényes üveg aranysziv, csabai. Kereszt van rajta. Negyven fémcsillagot vágtam ki — amerikai konzervdobozok aljából, amikben valaha spenót volt. Azt akartam, hogy csak azért is ragyogjon fiamnak a karácsonyfa! Dehát a karácsonyi vacsora? A szükreméretezett kalóriaadagokból kellett kibőjtölnünk. Kalács kellett? Hetekig spóroltunk lisztet azzal, hogy szerdán nem ettünk kenyeret. Szaloncukor? Nyers sárgakristálycukrot főztünk össze liszttel. Gyertya? Dirib-darab gyertyacson
