Erős Vár, 1947 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1947-06-01 / 6. szám
2 ERŐS VÁR szédben, hanem a valóságban és a mindennapi életben is KRISZTUST KELL KÖZÉPPONTNAK tenni. Legyen a mi egyházi életünk olyan kristálytiszta és mentes minden földi és emberi gonoszságtól, indulattól, s egyenetlenségtől, hogy mindazok, akik kivül állanak szinte mágneses erővel vonzódhassanak mihozzánk. A Szentlélek kitöltetésének ünnepén gondolkodjunk azon, hogy vájjon külön-külön mindegyikünkben mennyire munkálkodik az a SZENTLÉLEKTŐL SUGALMAZOTT EGYAKARAT, amely megalakította az első keresztyén gyülekezet népével első pünkösd napján a Keresztyén Egyházat. A FELTÁMADÁS HÁRSFÁJA Nincsen egész Németországban olyan temető, amely nagyobb érdeklődést kelthetne, mint az érchegységben fekvő kis Annaberg város temetője. Ott van a “Feltámadás” ősrégi, óriási hársfája, amely a temető minden látogatója előtt, mint Isten jóságának és mindenhatóságának tanúja dacol az évekkel. Ennek a hársfának a története a következő: A 15-ik évszázad végén élt egy ifjú, aki könnyelműségével és hitetlenségével szüleinek sok bánatot és szívfájdalmat okozott. Minden figyelmeztetés ■ eredménytelen maradt. Sem a szerető szavak, sem a komoly büntetés nem hatott rá. A legrosszabb volt nála, hogy mindenre csak gúnyos tréfával válaszolt és azt állította, hogy a tulvilági élet és a halottak feltámadása csak a képzelet szüleménye. A földi élettel mindennek vége van. A helység lelkésze — kinek a szülők elpanaszolták keservüket, — nem kiméit fáradságot, hogy a fiatal embert helyes útra vezesse. Egyszer elment vele a temetőbe és elmagyarázta az ifjúnak, hogy amiként a körülfekvő mezőkön a földbe vetett mag elhalt és uj életre támadt, úgy egykor az emberi test előtt is megnyílnak a sírok. De bizony hiábavaló volt a fáradsága. A hitetlen fiú rámutatott a temető egy fiatal hársfájára és nevetve mondta: — Ha ezt a fácskát kitépnék és megfordítva az ágaival lefelé plántálnák a földbe, amilyen kevéssé tudna az növekedni és fejlődni, éppolyan lehetetlen, hogy a halottak elevenen lépjenek ki a sirjukból. Ekkor a lelkészt szent hevület ragadta el és igy felelt: — Bizonyosan tudom, hogy Isten oly kegyelmes, hogy az ilyen hitetlenséget megbünteti. És mindenhatóságának jeléül megcselekszi, hogy ha ezt a fát megfordítva plántálom is be, hatalmas fává fogja növelni, hogy az ilyen bűnös hitetlenség ne találjon helyet a keresztyén szivekben. Kihúzta a fácskát és megfordítva, lombjaival lefelé beültette a földbe. És csodálatos! A kis fa növekedett, fejlődött, óriási fává lett és ma' is tart még messzeterjedő ágaival és galylyaival feltámadást hirdető prédikációt a temető látogatóinak. Ha közelebbről pontosan megvizsgáljuk a fát. nem maradunk kétségben, hogy a leirt módon ültették be. A törzsnek 8 méter kerülete van és magassága 2 méter. Fölötte nyúlnak ki az egykori nedvszívó gyökerek, számszerint 16-an. — mint körülbelül 8 méter hoszszu ágak, úgy néz ki, mint egy laposan fekvő fedél, amely most már 11 kő és 8 faoszloppal van alátámasztva. A fakorona tetejéből emelkedik ki az úgynevezett karó gyökér, mintegy folytatásául a törzsnek, — több, mint 30 méternyire, messze szétágazó gallyakkal. Igv áll ma is a hatalmas csodafa az annabergi temetőben és árnyékot tart az elhunytak csendes lakóhelye fölött. Mintha a levelek halk zizegése, úgy a halottaknak, mint az élőknek azt mondaná: — “Mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát. És kijönnek, akik a jót cselekedték az élet feltámadására, akik pedig a gonoszt művelték, a kárhozat feltámadására.” (János ev. 5:28, 29.) FÁJDALOM DALAIBÓL Olykor-olykor szomorúan A sóhajok hídján állván, Látom, érzem: nem vagyok több, Csak egy darab durva márvány. Én Alkotóm, Művész-Atyám Végy kezedbe! — A te dolgod Kifaragni belőlem egy Isteni szép, drága szobrot... Vésőd, tudom, a fájdalom, De nem bánom, csak véss, faragj, A lelkemből bármi áron Formáljad ki Önnönmagad! Ha sírok is, ha vérzem is, Munkád, Uram, végezd rajtam, S ha erőtlen zúgolódnám, Kegyelmeddel fogd le ajkam! Míg kész leszek, kerüljön bár Száz küzdelmes, bús életbe, Nem bánom, csak ott lehessek Egykor égi közeledbe! ... Vitovszky István
