Erős Vár, 1946 (16. évfolyam, 1-10. szám)
1946-01-01 / 1-2. szám
MEGÚJHODÁS vagy RESTAURÁCIÓ? “Mester. A bősz vihar dühöng, Hullám fölé hullám kél, Sűrű a felhő, sötét az ég. Nincs oltalom, nincs segély. Nem bánod, ha elveszünk is, Hogy alhatol mélyen? Minden percében rettegtet a halál A háborgó örvényen. A szél és habok engednek nekem, csend legyen. A tenger dühe kárt nem teszen, Sem démon, ember, vagy akármi legyen, Nem merülhet el a hajó, ha benn Az ég, föld s tenger Mestere pihen; Szelíden engednek mind nekem, csend legyen; Szelíden engednek mind nekem, csend, csend, legyen” A legyőzött népek egyházi életében ennek a két szónak a küzdelméről van szó: megujhódás vagy restauráció? TTf» rpöfonrálnnlr olrlmt nmr — - - - , V« lerongyolódott épületet vagy intézményt próbálunk visszahozni eredeti állapotába. Ha az egyházi élet restaurálására gondolunk, akkor restaurálás alatt a lerongyolt és működésben meglazult egyházi életnek a háború előtti állapotába való visszaállítására kell gondolnunk. Ennek a gondolatnak a feltevése azonban azt a kérdést teszi fel, hogy vájjon olyan nagy szerelmesei voltunk -e a háború előtti kereszténység és kereszt-énység belső és külső struktúrájának, hogy ma még csak el se tudunk képzelni szebbet és jobbat a réginél, annyira, hogy áldozata’"kkill IliH/íl filrvnl-nviiib- vová. zsolni azt a maga változatlanságában ? Tévednénk, ha bármelyik irányban szélsőséges felfogást hangsúlyoznánk az egyházról a háború előtti állapotáról. Leghelyesebb megállapításnak látszik az, ha a tények alapján állapíthatjuk meg, hogy az egyház nem volt halott, de nem is volt képes olyan megújhodásra, amellyel döntő e- Jrővé válhatott volna a készülődés idején, a háborút nem 'akadályozta meg. Az egyház háború előtti gyengesége volt az, hogy a jelentkező eseményeket nem vette az ige fénye alá, mert akkor teljes borzadállyal rájött volna arra, hogy az emberek faji megítélése a legteljesebb mértékben ellentmond az Isten teremtés gondolatával. I- gazában nem volt tisztában azzal sem, hogy a zsidóságot például faji vagy vallási közössége alapján ítélte meg kora kificamodott politikai gondolkodása. A másik tévedése az volt, hogy egy általános morál sekélyes látszatával összetévesztette a hit és erkölcs Isten hitben gyökerező alapját. Nem hívta híveit vallástételre az élet felszínére jutott kérdéseinél, hanem elkönyvelte az emm»íí — •»_ f- TV___ UL1CACI CjA.UiCLCi.3UXV Cl Id Jp J <Ul ö azt tartotta, hogy azok mindannyian valóságos hivők és Krisztus követők, pedig csak félrevezető számok voltak az egyház testén. A harmadik tévedése pedig abban rejlik, hogy nem ő lett a nemzeti élet átgerjesztő kovászává, hanem a túlzott nemzeti gondolatok igahuzójává vált s színes hazafiasságával teljesíteni látszott elhivatását. Természetes, hogy ennek a három alapvető tévedésnek esett egyháznak nem lehetett más sorsa, mint ami a nemzet sorsa lett. A vihart azonban átélte, éppen úgy mint a nemzet, mert az élet természete az, hogy újra fejlődjön, mégha gyökeréig csonkították is. Az egyházi életnek ebben az Isten kegyelméből engedett újra kezdésnek egyik legfontosabb feledata az, hogy ne restaurálásra gondoljon, hanem megújhodásra. Kiaggott, terméktelenné vált ágai helyett a törzséből felhajtó ágak hadd legyenek a tő eredeti természetének szolgálatot, gyümölcsöt hozó hajtásai. Az egyháznak vissza kell menni Krisztusához, akinek szivéből az ember lelkének szolgálati gondolata fakadt. Legyen az egyház szolga és pedig az emberi élet halhatatlanságra elhr -vött 'elkének a szolgája, ige.., szolgálja nemzetét is, de csakis az Isten gondolatának szem jelőtt tartásával, az emberi lélek kára nélkül. Ha ebből fakad szolgálata, akkor munkája a legnagyobb áldás az emberiség életében. Éhez pedig megujhódásra van szükség, közösségében és tagjaiban. Nemcsak a legyőzött országokban, de a győzőkében is. Az egyház hajójában Krisztus pihen. Kérjük őt, csendesítse le a tengert. B. G. Dr. Eyvind J. Berggrav Norvégia prímás-püspöke. Dr. Takaró Gézának meleghangú tollából jelent meg a Eethlen Naptárban egy nagyon szép méltatás a norvég evangélikus egyház primáspüspökéről Berggrav Eyvindről. Berggrav a majdnem tisztára evangélikus ország 1,200 evangélikus gyülekezetének a feje. A háború alatt nőt ki evangélikus hitének és keresztyén jellemének teljes fennségében, amikor a hitlerizmus szellemével szemben védte egyháza és népe szabadságát. 1942-ben Vidkun Quisling el akarta némitani s halállal fenyegette meg, amire Bergráv nyugodtan felelte: “Nos, itt vagyok”. Hitvallását a nemzete számára igy fogalmazta g: — A norvégek számára egyedül Isten, és soha Hitler, vagy Quisling a Führer.” A norvégek szent emberüknek tekintették, akinek hitéből uj erőre kapott nemcsak az ország, de az egész keresztyén világ. A hitéből áradó erő nem szűnt meg akkor sem, amikor egy nagy erdő mélyén egy kis fakunyhóba zárták. Ott töltött idejét az Ujtestámentom modern norvég nyelvre való fordításra használta. Dr. Takaró Aulén szavait idézi: “Berggrav szelleme kiszabadult a zárt ajtón keresztül és bizonyságot tett arról, hogy Isten | szava nem hord láncokat." I A norvég szabadság-szeretet és vallási hűség általánosan ismert tény. Az ő történelmi fejlődésük sokban hasonló a magyar nemzet életéhez. Hoszszü ideig kellett nekik is küzdeni nemzeti önállóságukért. Dániával majd Svédországgal éltek együtt personal unió alapján egészen 1905-ig. Még nemzeti hősük is hasonló szerepet töltött be, mint az első koronázott magyar király István. Ezt a királyt a norvég nemzet éppen úgy megtiszteli a “szent” melléknévvel, mint ahogy mi is sokszor emlékezünk'az első magyar királyról. szent Olaf a neve ennek a nemzeti hősnek és martyrnak, aki a keresztyénségéft életét adta. A lutheri keresztyénséget az ország együttesen fogadta el 1536-ban s azóta is a legszigorúbb hitvallási alapon áll. hit a próbák terhei alatt tud csak igazán erővé válni. Az egyház erejét viszont a hivek és vezetők hite mutatja meg. Az egyházat nem a szenvedésektől kell félteni, hanem a hitbeli élet elsekélyesedésétől. Amikor emberi erőnk alapjai kidőlnek, akkor jelentkezik Isten az ő életében, mint életének egyetlen fundámentoma. Béza Tódor szavaira hivatkozik Dr. Takaró, amikor az egyházat ‘üllő’-höz hasonlítja. Béza mondotta Navarra királyának: “Uram, az egyház sorsa, melynek nevében beszélek, csapásokat elfogadni és nem kimérni. De szabadjon emlékeztetni felségedet, hogy az egyház üllő, melyen már sok kalapács elkopott." “Ez az “üllő”, mely a háború előtt megtörtnek és elpuhultnak látszott, megedződve került ki az emberi szenvedé(Folytatás a 6-ik oldalon) Nem csoda, hogy ebből a talajból olyan lelki hős került | ki, mint Berggrav püspök. A
