Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1945-11-01 / 11-12. szám
1945 NOVEMBER-DECEMBER ERŐS VÁR 7-IK OLDAL B-606 A fegyencben is van szív KÜZDÉS Sújt az élei keservesen ... Elmerengek sorsomon. Sok bánattal a szivemben, de imával ajkamon. Isten látja a lelkeket, megsebezve idelent. Fájdalmakra balzsamot tesz, s meggyógyítja odafenn. Ott, ahol majd nem fáj semmi s a fárad test megpihen. Oda vágyom, mert igy lenni boldogtalan küzdelem. Istenem! Ki bölcs vagy s látod gyötrődésem, sebeim. Vedd magadhoz árva lelkem .— És szüntesd meg kinjaim! MRS. SZALON-A. A harangok zúgtak a téli csendben s bugásuk, mint templomi hangulat szorult az emberek szivében. A B-606-os cella lakója most hagyta el büntető zárkáját. Az ő szivéhez nem ért el sem a kicsi sem a nagy harangok szava. Az angol börtön kemény fala öt egészen elválasztotta a világtól. A hat nap most telt el, “kenyéren és vizen” s teljes sötétségben. Semmi különöset nem jelentett ez nála. Csak az történt ismét, ami már annyiszor megismétlődött azelőtt. Erőszakoskodott, durva volt fegyőreivel szemben s azok megvonták tőle a “kiváltságosak” minden jogát. Ő volt a legvadabb, a legjobban őrzött fegyházlakók egyike. “Boldog karácsonyi ünnepet” — kiáltott utána az egyik fegyenc, amint őt is odanyomták az udvaron menetelők kettős sorai közé. Általános nevetés szakadt fel a többiek ajkán. A börtönudvar szürke falai sötéten adták vissza a hangot, mintha isten-káromlók ajka beszélne az Isten szeretetéről. “Boldog Karácsonyt” — itt, a börtön keservében, ahol minden van csak boldogságból oly kevés. Valami azonban, mintha még is fennakadt volna a B-606-os rabnak foszlott ruházatában, mint tövisre húzott gyolcs fősz lányok. A kemény arcvonások alatt, mintha szelidebb érzések húrjai zendültek volna meg. Hol is hallottam én ezeket a szavakat azelőtt? Ki mondta már ezt egyszer énnekem? A börtön néma kriptája már kilenc éve zárta őt magába. Itt nem hallhatta ezt. Itt csak a tenger örök moraja, a rabok egyhangú lépései, az őrök durva hangja és parancsa jutott a füléig. És most mégis, mintha uj hang szólna hozzá. “Boldog Karácsonyt” — súgta ismét valaki a fülébe — de most igazán lágyan, őszintén melegen. Hallgatott, hátha viszszajön a hang. “Boldog Karácsonyt, apám.” És amint igy figyelt egy kis gyermeket látott keresztül suhanni a levegőben. Fehér kis hálóinget viselt, szeme az ég tiszta kékségével ragyogott rá, kezében egy karácsonyi ajándék. És újra hallja a szót: “Boldog Karácsonyt, apám.” “Elsőszakasz, két lépést balra, indulj.” Azután megállították őket egy emelvény előtt. A börtön kormányzója akart beszélni hoz zájuk. A rabok figyeltek. Az egyik őr meglöki a másikat, vigyázz a B-606-osra, ma megint véres a szeme. Nem lehet tudni, hogyan akarja Karácsonyt megülni.” — “Majd vigyázok rá, hat hónap múlva remélem szabadulunk tőle.” “Mi hat hónap a kilenc és fél esztendőhöz képest”, — gondolta a B-606-os rab. Régen megszűnt már számlálni még az esztendőket is. Már nem is érdekelte, kihalt belőle minden érzés. Ma volt először hosszú esztendők után, hogy valami megmozdult benne. Annak a kisgyermeknek a hangja, de azt is hamar eltemette magában. Már megszokta a nyomorúságot, nem is akar mást ezen túl se. A hang régen volt ismerős, kilenc és fél évvel ezelőtt, azóta nincsen, elszokott tőle. A nap csendben telt, ólmos óráknak tűntek az órák is. Kint ünnepeltek az emberek, a börtönben szürke nap volt ez is. Késő délután az egyik őr zörgetett a B-606-os szobán. “A fogadó szobába akar valaki.” “biztosan megint valami szabálytalanságért felejtették el a büntetést s most akarják azt kiutalni.” Egyhangúan húzta magát a börtön őr után. De valóban a fogadószobába vitte őt. A teremben egy gyermek állott egy diákonissza oldalán. A rab közömbösen bámult rájuk. “Boldog Karácsonyt, apám” szólalt meg zavart szégyennel a kislány hangja s hozzáfutott a rabhoz s megragadta a rab kezét. “Miért nem mondod vissza, “Boldog Karácsonyt” ,apám? Olyan nehéz volt ide jutnom. Sohase gondoltam, hogy olyan nehéz, ha a Diakonissza Testvér nem segit, talán sohase jutottam volna ide. Ő segitett, még édesanyámnak Ígérte ezt. Édesanyám már nem él.” Egy pillanatra csend támadt. A börtönigazgató kinézett az ablakon, a rabőr arca vonásai megszelidültek. A kisgyermek újból folytatta: “Anyám próbált rád várni, de te nem fogod tudni soha, hogy milyen nagyon próbált rád várni. De amikor tudta, hogy nem tud már kivárni, akkor mindent rendbeszedett és azt mondta, hogy most már nekem kell téged hazavárni. Várlak apám. Egyedül vagyok s olyan nehéz igy. Olvasom a napokat s mniden nap kitörülök egyet a naptáron. Biztosan tudod, hogy már csak száznyolc vanhét maradt hátra, este már csak száznyolcvanhat lesz. Anyám mindig számolta. Volt idő, mikor ezrenfelül számoltunk. Már most gyorsan várhatjuk, ugy-e apám?” Kezét simogatta a rabruhán. Azután nem tudott szólni egy darabig. De megint összeszedte magát: “ És egyszer csak egy nap marad. És én tudom, hogy mit fogok akkor csinálni. Anyám megmondta és mi sokszor gyakoroltuk. Azt mondta, hogy takarítsam ki a lakást és tegyek fel vizet forrni és a széket is készitsem el, ahol te szerettél ülni. Oh, apám, anyámmal min dig azt kívántuk, hogy bárcsak virágozna akkor minden. És a vacsorát is megtudom csinálni, anyám megtanított pogácsát sütni és steaket sütni és az asztalt megtériteni. Nem is tudod, mennyit gyakoroltuk azt anyámmal. Legutoljára is, amikor azután olyan sokat sirt, mert nagyon fáradt volt. Én is sirtam. Az volt az a nap, amikor ő meghalt. Nagyon egye dűl vagyok, apám, de várlak. Ugy-e te mindjárt haza fogsz sietni? Azért akarta anyám, hogy a diakonissza nővér elhoz zon engem ide, hogy ez biztos legyen.” A B-606-os rab hatalmas teste megremegett. Kezébe fogta a gyerek fejét s szeméből úgy csordult gyermeke hajára a könny. A diakonissza arca is megrándult s szemébe szorította a zsebkendőjét. “Majdnem tizenkét éves vagyok már apám. Már tudok háztartást vezetni. Száznyolcvanhat napig még gyakorolhatom. Apám, miért nem mondod a Boldog Karácsonyt nekem?” Ha mondotta, azt csak a gyér mek hallhatta. Magához szorította a gyereket s zokogása megmozgatta az egész szobát. * * * Az uj esztendő megérkezett. Uj tavasznak zöldjét terítette magára a mindenség s édes, me leg harmatával ölelt keblére mindent, amiben élet volt a földön. A börtöncella falain mindennap töröltek egy számot. “Nem kell már sokáig várnia rám. Felteheti a vizet forralni. Kezdheti már takarítani a szobácskát.” Mindennap “gyakorolta” a hazamenést a börtöncellában. Szemébe valami uj fény tüze gyűlt össze. A börtönőrök beszélni kezdtek róla, a rabtársak csodálták és tisztelték. “Egyenesre tért” — mondották róla együttesen. És egy nyári napon a B-606- os “kiment.” Az egyik kis utcában egy gyermek várt rá. A szoba ragyogott a tisztaságtól, a viz forrot a tűzhelyen és a napsütötte ablak tele volt virágzó muskátlikkal. Egy uj élet fakadása kezdődött. B-606-os cella rabja örökre kitörölte a múltat. Ember volt az emberek között, egy gyermek hite és szeretete tette őt erőssé. Annie Hamilton Donnell ITT KÜLDÖM AZ ELŐFIZETÉSEM! Idemellékelve küldök dollárt az Erős vár ............^.évi előfizetése gyanánt és kérem, hogy lapunkat továbbra is szíveskedjék küldeni az alábbi pontos címre: Név: ..............................*....................................................................... Utca vagy Box: ..................................................................................... Város és állam: ...................................................................................
