Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)
1945-10-01 / 10. szám
6-IK OLDAL ERŐS VÁR 1945 OKTÓBER Van Isten Baross Kálmán, a hires szobrászművész tompa fásultsággal nézte ifjú, szép felesége kihűlt tetemét. A tegnapi őrült szenvedést merev apátia váltotta fel. Mikor őrjöngő rimánkodását a tudós professzorok az Istenhez utasították s az sem hallgatta meg, — valami megszakadt benne. Valami meleg, valami jó, valami, ami nélkül a túlfűtött szobában is fázunk s az életet tarka virágok között járva is szürkének látjuk. — Nincs Isten! — jaj dúl fel. Ettőlfogva halálosan mindegy volt neki minden. A szertartást gépiesen csinálta végig. A püspök beszédéből, melyet még hónapok múlva is emlegettek a jelen voltak, igazi “aranyszáju”-nak dicsőitve a csodáshangu, bájos öreget, — egy szót se hallott. — Nincs Isten! Nincs Isten! — ismételgette magában konok egykedvűséggel s erőt kellett magán vennie, hogy barátai, tisztelői résztvevő soraira is ne ezt, hanem egy “köszönöm”-öt mondjon. _ nyolcéves Jánoska szivszorongva nézte a}*át, amint az lehorg^sztott fejjel őgyelgett a nagy lakosban. Gyerekszivecskéje őrülten dobogott a gondolattól, hogy ér <? beesettszemü. nagy fekete ember tán nein is az ő apukája? Az ő apukája mosolyogni szokott rá, — az ölébe vette, szép meséket mondott neki, — este, az anyukával együtt, imádkozott vele... — Hivjad az anyukámat! — kérleli az öreg dadát, de az simogatva csititja: — Elment, kis bogaram, elment, — hát nem látta? Nem emlékszik arra a sok-sok virágra, amit hoztak neki? Arra a sok nénire, bácsira, akik kikisérték? Mert hosszú útra ment ám! — Hosszú útra! — tűnődik a fiúcska. — Kihez? — Az Istenkéhez — feleli sovány arcának ráncai között könnyekkel az öregasszony s s iparkodik imádott úrnője kis kedvencét szórakoztatni. — Abrakoljuk meg a lovacskát, — éhes! De Jánoskának most még ez a játék sem Ízlik. Szórakozottan nézi, hogyan ropogtatja az illatos zabot a kis fehér póni, — de gondolatai máshol kalandoznak. — Hát anyuka az Istenkénéi van! Jó! Az nem baj, — ott jó helye van! De miért nem vitte őt is vele, — Jánoskát, — hiszen ők- mindig együtt szoktak lenni hárman! — Hárman! Erről megint eszébe jut az édesapja. — Igen, az apukát bizton vele vitte s ezt az idegent csak azért küldték ide, hogy én ne sirjak! Itt megint megállt. — Ha az anyuka azt akarja, hogy ne sirjak, — hát nem fogok sírni! Ennél az elhatározásnál szokatlan fény villant meg a gyermek szemében, — fény, amely a hősök arcát világítja be, nagy, sorsdöntő pillanatok előtt. Baross Kálmán nem képzelte, hogy mi megy végbe , a kis fiú lelkében. Nem látott, nem hallott hosszú hónapokon keresztül semmit sem abból, ami körülötte történik. Órákig ült mozdulatlanul, meredt szemmel, — barátai legkomolyabban féltették a megőrüléstől. Kimondhatatlanul szerette a nőt, akit a gyilkos kór elragadott tőle. Az asszony egyike volt a legvallásosabb nőknek, — az ő mélységes hite nagy hatással volt Baross Kálmánra is. Igaz, hogy a szülői ház fala' is vallásos meggvőződést ' ~"r.' - o---az anya buzgó protestáns volt, az apja is, a régi nyakas, kemények közül, — igy a bohémvilág kacagó hitetlensége érintetlenül hagyta lelkét. Allegorikus müvei tárgyát nagyrészt a bibliából merítette s istenszeretete szinte átmelegitette a hideg márványt, egész különleges varázst, bájt kölcsönözve művészetének. A műterem kedvenc tartózkodási helye volt az asszonynak, és a szobrásznak is nagy gyönyörűséget szerzett, ha Katalin az alkotás szent lázát végigélte vele. Egy óriási gobelintámlás góth széken, a kecses Recamierek, rejtelmes, borongós Rembrandtok és ódon diófaszekrények társaságában, arcán halvány pírral, minden atomjával az urát figyelve — festői látvány volt, — igazán a klasszikus környezetbe illő. Este, mikor az árnyak nőni kezdtek, — letette a vésőt Baross Kálmán, — odaült az aszszonya mellé, az ősöktől örökölt kedves bútordarabok közé. A kelő hold átragyogott a sárga selyem függönyökön s a szines fény mintha életet lehelt volna a terem előrészén sorba állított szobrokba, melyekről Katalin fantasztikus meséket szőtt; — bevilágított a tulajdonképpeni műhelybe, megszépítve a poros gipszzsákokkal, márványtömbökkel, nedves ruhákba göngyölt alaktalan, furcsa vázla-Doolittle vacsorázik Doolittle generális, a hires repülő, amint a napokban megérkezett San Franciscóban, az első dolga az volt, hogy steakkel jól bevacsorázzék. tokkal megtöltött helyiséget. Ilyenkor csendesen ültek, figyelve az árnyakat, azoknak az embereknek a némaságával, kik tudják, hogy a lelkeket összekötő, finom szálakat sokszor megtépi a szó, ez a nyomorult, koldus tolmács. A harmóniát csak még teljesebbé tette a kicsi fiú érzése. A csöpp Jánoska hamarosan ott tipegett a szobrok között, rózsás uii?”"1'1' .....■---*— , , , JJicsivaivai mutogatva, IJLuezgexve. Olyan kedves, olyan uj volt ez mindkettőjüknek! Hat éves korában már müizlést fedeztek fel nála, mert a terem legszebb remeke, — az, amellyel a szobrász hírnevét is megalapította, keltette fel legnagyobb érdeklődését. Egy kis gipszszobrocska volt ez, muniatürmása a csqdás mestermünek. Katalin asszony kedvence is ez a szobor volt. Valahogy úgy érezte, mintha az ő leikéből formázta volna az ura, — az ő vallásos rajongásának volt hü visszfénye. Egy nagyon fiatal barátot ábrázolt, csodás, világitó szemek kel, földöntúli elragadó mosolylyal, amint erejét túlhaladó, nehéz terhet cipel. A súlyos zsák görnyedtté teszi az ifjú vállat, szenvedővé az arcot, de a boldog szenvedés olyan különösen széppé varázsolja azt, hogy a szemlélőnek önkéntelenül is imára kulcsolódok a keze. Lenn a talapzaton olvasható: Máté ev. 11. r. 28—30. v__ “Mert az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű!” Mikor ezt megalkotta, hasábszámra dicsőítették $ lapok s anatómiai tudását Leonardo da Vinciéhez hasonlították. * — Anatómia! — A sorsával meghasonlott ember keserűen kacagott, amikor felriadva egy percre a múltból, tekintete a kandalló párkányán nyugvó mestermüre tévedt. — Mit ér minden tudás, minden készség, ha odavan a lélek nyugalma! — Úgy érezte, nagyot alkotni már sohase tudna. Barátai is ezt rebesgették a háta mögött, suttogták, hogy a mester 35 évvel letört, mint az erős viharrázta, sudár tölgyfaág. Orvosa munkában parancsolta, de a munka bizony gyenge volt. — Mindegy! — mondta egykedvűen a szobrász. — Hiszen olyan mindegy minden! * Közben növekedett a fiuöska s a két magára maradt lélek feltalálta egymást. Jánoska megérezte, hogy a szomoruarcu ember szeretetre szorul. Kis szivének minden gyengédségét reá pazarolta s összes “kincsét” odaadta volna, ha az apját vidámnak látja. Igaz, hogy ő sem volt virgonc gyerek. Szabad idejének legnagyobb részét a műteremben töltötte és mint kicsi korában, sokat nézte a barátot. Úgy találta, hogy az arca hasonlít ahhoz a képhez, melyet lelkében a szeretett édesanyjáról megőrzött. Később rájött, hogv a betegségoknzta szenvedés vallásos tűrése tette e kettőt olyan hasonlóvá. — Milyen gyönyörű ez! Mi-Telefon: VI. 1-2353 JOHN K. SZŐLLŐSY FUNERAL DIRECTOR Vizsgázott Balzsamozó 8027 W. JEFFERSON AVENUE Detroit, Mich. Phone: VI. 2-0838 TOTH REALTY Complete Insurance Service MICHAEL TOTH, manager Notary Public — Surety Bonds 7932 W. JEFFERSON AVENUE Detroit, Mich. Phone: VI. 1-7108 ALEX BELLAK GROCERY & MEAT MARKET 8479 VANDERBILT AVENUE Detroit, Mich. LOngacre 8535 M. HORVATH HOME BAKERY 12410 BUCKEYE ROAD Cleveland, O.
