Erős Vár, 1945 (15. évfolyam, 3-12. szám)

1945-09-01 / 9. szám

Bűnök, büntetések

Egyre több és több rémes bűn, emberi képzeletet meghaladó kegyetlenkedés ténye tárul a világ elé. Józan ésszel és normális életviszonyaink között szinte lehetetlenségnek tűnik fel az a sok gaztett, erkölcstelenség, kegyetlenség és gyilkosság, amelyik a letűnő korszak világát megfertőzte. Fényképek, tanúvallomások és az egymásra dobált emberi hullahegyek olyan letagadhatatlan bűntények, amelyeknek látásánál önkéntelenül merül fel a kérdés: kik okozták ezt az emberiséget örökre megpecsételő, vadállatiasságot felülmúló bűnt? Egész bizonyos, hogy őrült agyú emberek, erkölcsi szempontból majdnem semmi érzékkel nem biró gonosztevők voltak többségben a sátáni tervek pokoli kieszelésében. De voltak "józanok" is, akik szivesen adták el magukat erre a szolgálatra, akik hajlandók voltak nagyokká lenni, akik mulatni tudtak az emberi élet legtragikusabb összeomlásán.

Emberi életünk egyik legerősebb fenntartó oszlopa rendülne meg, ha az emberi társadalom nem lenne képes, vagy tudatosan eltekintene az emberi igazságszolgáltatás súlyos feladatától. Az igazság eszméje nélkülözhetetlen a keresztyén gondolkozásból. Nélküle a szeretet és megbocsátás nagy gondolatai is csak mankón járó, féloldali életet tudnának csak biztositani. Hová lenne a felelősség-tudat, az emberi méltóság egyik legkiemelkedőbb tulajdona? Mi tehát keresztyén szempontból is úgy érezzük, hogy igenis a bűnökért büntetés jár.

Az Ítélkezőknek azonban nem könnyű a dolguk. Meddig menjen el a felelősség és mikor talál egyensúlyt a büntetés az igazsággal? Bűnhődj ön-e a német, a magyar, a japán eltévelyedeit apáknak az unokája? Bűnhődj ön-e az egész nemzet egyetemessége, tehát azok is, akik már eddig is szenvedtek, mert az eltévelyedés és bűnnek nem akartak osztályosai lenni? Kétségtelen, ez a kérdés nemcsak a múltba, de a jövőre is végtelen súlyos kihalással bir. »

Ugyancsak nehézzé teszi az Ítélkező helyzetét az a tudat, hogy egyetemes emberi eltévelyedésünk egyúttal a vádlót is vádlottá teszi. Hordozni tudja-e a jöv felelősségét, azaz ítéletéből egy jobb jövendő útja épül, vagy pedig uj csirái születnek egy uj háborúnak?

Lehetetlenség, hogy ne érezze úgy a legyőzött, mint a győző, úgy a vádló, mint a vádlott, hogy itt nem csupán egyesekkel állunk szemben ezeknél a kérdéseknél, hanem magával az egyetemes bűnnel, amely a rabságába verhet mindannyiunkat. A büntetéssel nem lehet csupán az a cél, hogy a kimért igazság keze lesújtson a bűnösre, hanem egyúttal tisztitó tüzzé is kell válnia azok számára is, akik még nem félnek a bűnökkel kacérkodni és olyan tűzzel játszani, amelyik megemészti magát az embert is.

A büntetés legfőbb célja a javítás lehet. Példák és egyetemes bünhödésünk keservén át rá kell jönnünk arra, hogy az emberiség utjának Isten akaratához kell simulnia, mert az attól való eltérés pusztulásunkhoz vezet. Istent és a Krisztusban világosan megmutatott erkölcsi törvényeket nem lehet egyik félnek sem kihagynia, ha ebből a zűrzavarból ki akar emelkedni egy tisztultabb világrendhez.

Kivétel nélkül mindannyian Isten ítélete alá jutottunk. A felelősség a jövőért egyformán terhel mindenkit, egyént és közösséget, nagyot és kicsit, legyőzöttet és győzőt. Templomainkban nemcsak a győzelem hálakönnyeinek, de bünbánatunk őszinte érzéseinek is helyet kell találnia. Nemcsak az a kérdés terhel, hogy merre megyünk, de az is, hogy milyen lélekkel indulunk az újjáépítés munkája felé. A világnak éreznie kell, hogy a béke megteremtése nagyobb feladat, mint az ellenség legyőzése volt.

Nem szentimentalizmusról van szó a bűnösök büntetésének kérdésénél, hanem arról a nagy felelősségről, amely Isten és ember előtt felelősséget vállal egy igaz emberi jövendőért. B. G.

"Hiszem a testnek feltámadását"

A halállal szemben pogányokká lettünk. Félünk tőle; borzalom, reménytelenség s kétség erői bénítják szivünket, amikor rá gondolunk. Mintha minden emberi törekvés, óhaj és remény ott hervadna le szivünkből, mintha ott lenne vége mindennek, amit drága vágyként hordoztunk keblünkben. Keresztyéneknél éppen a fordítottjának kellene lenni. Keresztyéneknek boldogságot kellene érezni a feletti örömükben, hogy van egy olyan időpontja földi vándorlásunknak, amikor hazaérünk, amikor megnyílik előttünk a Mennyei Atya örök otthonának az ajtaja a számunkra.

......A halál értelmével csak akkor tudunk tisztába jönni, ha az

élet értelmét és földi küzdelmeink célját elismertük és elfogadtuk. Az élet célja pedig nem lehet más a keresztyén ember számára, mint isteni és emberi hivatásunk teljesítése úgy, hogy a földi élet után az isteni kegyelem alapján a Jézus Krisztus által méltó polgárnak bizonyulni istenországa számára. Ezt az életet akkor tudom elérni, ha Krisztus-követő leszek s életemben kiábrázolódik a Krisztus. Csak ilyen Krisztus-követésnek átadott élet érti meg, hogy a halál a jutalmazás perce, amikor a hívőnek az a kegyelem adatik meg, hogy örökkévaló hazájába betérhet. Mi keresztyének a halálban a hazamenetel boldog óráját látjuk, a találkozás szent, megrázó és egyben legboldogabb alkalmát. Ezt az örömöt fejezte ki Pál apostol, ennek a reménységének adott

kifejezést, amikor azt mondotta, hogy minden földi küzdelem végére ott van letéve számára az örök “korona.”

A keresztyén hit ebben nem is kételkedik, hanem mint bizonyosra megy, mint a versenyfutó, aki tudja, hogy a célig kell futnia. Jézus is bizonyosan mondotta: Atyámtól jöttem, Atyámhoz megyek. Ha a halál megsemmisülés lenne, akkor nem lehetne cél.' A nagy Spurgeon mondotta: “A halál egy néger szolga, aki nekem az Atyámhoz vezető utat nyitja meg.”

Ami pedig a lélek jelenlegi lakóházát, a testünket illeti, annak ideiglenes elbomlása ne zavarjon meg senkit. Nagyon jól érezzük, hogy a földi test aligha volna képes egy örökkévalóságon át hordozni a lelkünket. Pál olyan egyszerűnek találja ezt, amikor saját köszvényes testére gondol, hogy a korintusi atyafiakat “balgatag”-nak szólítja, ha valaki azt gondolná, hogy az uj élethez nem kell egy uj, egészségesebb, a “mennyei” birodalom viszonyaihoz teremtett test. (Erről ir az I-ső Korintusi levél 15. fejezetében.)

A földi élet nem egyéb, mint a lélek és a test együtt járása. A halál pedig a lélek és test elválása. Ami porból vétetett porrá lesz, ami pedig lélekből lelkedzett, az a lélek tovább él. S ez a lélek a mennyei birodalomban talán csirája, talán kristálya lesz az uj életnek, de mindenesetre magára öltözik egy olyan testet,