Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1942-02-01 / 2. szám

VOL. 10. ÉVFOLYAM 1942 FEBRUÁR No. 2 SZÁM

‘ ‘TISZTVISELŐINK TISZTELETÉRE’ ’

Évente ilyen tájban gyülekezeteink népe egy ünnepi vacsorán találkozik, melyet a hivatalos hirdetések szerint a gyülekezeteink “tisztviselőink tiszteletére” rendeznek. Bemutatjuk ezen egyházunk tisztséget betöltő vezéreit és egy lelkes tapssal jutalmazzuk az elmúlt évben folytatott hűséges és lelkes munkájukat. Ezt a kis cikket is a tisztviselők tiszteletére írjuk. Oda állítjuk őket evangélikus egyházunk közönsége elé és kérjük, hogy minden gyülekezet minden tagja necsak tapsoljon nekik, hanem elsősorban imádkozzon értük, másodsorban ismerje el őket és harmadsorban kövesse őket.

Vannak, akik az anyaszentegyház dolgaival kapcsolatban nem szeretik az embertisztelet megnyilatkozását látni. Igazuk is van. Az egyház feladata az Istentisztelet és nem az embertisztelet körül van. Túlsók embertiszteletet látunk magunk körül. Mindenki meghajol a pénznek, a tehetségnek, a rangnak, a magas állásnak. Sokkal kevesebben hajolnak meg az Isten előtt. S ezért bizonyos, hogy az egyházi életben az embertiszteletet el kell kerülni.

De úgy érezzük, hogy az évnek ezen az egy estéjén, mikor az egyház tisztviselőit ünnepeljük, akkor nem nekik adunk tiszteletet, hanem annak azi ügynek, melyet képviselnek. Tiszteljük az igazságot és igy természetesen tiszteljük azt is, aki az igazságot vallja és megtartja. Tiszteljük az Istent és akkor természetes, hogy tiszteljük azokat is, akik az Isten szolgálatába szegődtek. És amikor egyházi tisztviselőinket tiszteljük, akkor bennük Istennek azt a Szent Lelkét tiszteljük, aki megszállotta őket és arra késztette őket, hogy elvállalják a Krisztus evangéliuma hirdetésének és terjesztésének ügyét.

Mert minden férfiban és nőben, minden fiúban és leányban, aki az Egyházért folytat Isten akarata szerint való munkát, tisztelnünk kell azt az Istent, aki nekik elhivatást és szolgálatukra való engedelmességet adott. Ma annyi az Istennel

szemben engedetlen ember, annyi az olyan, aki minden hivó szót elutasit, hogy különös becsüléssel kell néznünk azokra, akik ebben az Istennel szembeszálló korban kiállnak a világ elé és tisztségük vállalásával bizonyságot tesznek a Krisztusról és a benne való hitükről

Jutalmat nem igen kapnak, mert ha kap is egyik-másik tisztviselőnk egy aranyórát vagy ezüst-serleget és évente nagy tapsot a tisztviselői vacsorán, ez természetesen nem lehet megfelelő jutalma annak a munkának, amit végeztek. A jutalom Istennél van és megkapja mindenki, “aki a földön nem vette el jutalmát.” És ezt a jutalmat Isten nemcsak a siron túl adja meg, hanem elkezdi megadni már itt e földi életben az Ő csodálatos gondviselésének életükben való megnyilatkozásai által. Mikor tehát megtapsoljuk azon a vacsorán tisztviselőinket, úgy nézzünk rájuk, hogy ők ugyanakkor ennél nagyobb jutalmat kapnak Istentől, aki kimondja fölöttük szolgálatuk mértéke szerint: “Jól vagyon jó és hü szolgám, kevesen voltál hü, sokra bizlak ezután, menj be a te Urad örömébe.” — Egyszóval, mikor a tisztviselőinkre nézünk, akkor nézzünk túl rajtuk arra az Istenre, aki munkával bízta meg őket és munkájukért megjutalmazza őket. Isten akaratának és ajándékozó szeretetének képviselői ők.

Ugyanakkor tisztviselőink is érezzék ezt, mikor felállnak a gyülekezet színe előtt. Legyenek annak tudatában, hogy a gyülekezet rájuk eső választásában Isten akarata nyilvánult meg. És ezért Ők Istennek tartoznak engedelmeskedni és a gyülekezetét úgy kell vezetniük, hogy abban mindenkor és mindenben Isten akarata teljesedjen. Jaj nekik, ha a gyülekezetei oly utakra terelik, melyek talán könnyebb és kellemesebb, de semmi esetre sem az Isten utjai. Jaj nekik, ha munkálkodásuk szolgálja a gyülekezet anyagi megerősödését, de nem hitbeli megtisztulását. Jaj nekik, ha ők növekednek a gyülekezet szemében és a Krisztus tekintélye háttérbe szorul.