Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1942-07-01 / 7. szám

VOL. 10. ÉVFOLYAM 1942 JULIUS No. 7. SZÁM.

Közömbösség és felelőtlenség egyházi életünkben

Irta: Papp János László, buffaloi lelkész

Ha jól emlékszem, Ravasz püspök egyik rádióbeszédében mondotta a következőket: “Az embert emberré a felelősség teszi; ahol ez megjelenik, az emberi méltóság tündöklik fel, viszont ahol a felelősség meglazul, az erkölcs szétzüllésének megdöbbentő jeleivel találkozunk.”

E rövid Írásom tárgya a lelkipásztor és presbiter egyházával, Istenével és a rábízott kötelességekkel kapcsolatos felelőssége. Nem tagadhatjuk, hogy egyházi munkánkban a legnagyobb kerékkötő az úgynevezett felelős állásban levő emberek, vezetésre megválasztott őrállók nagyon sokszor tapasztalható bűnös közömbössége és felelőtlensége a rábízott teendőkkel. Sajnos ezt éppen azok részéről tapasztaljuk legtöbbször, akiknek világitó szövétnekül kellene mindenben elölj árni és példát mutatni. Bizony eléggé meglazult a fegyelem és ezt főleg annak tudhatjuk be, hogy a példamutatóktól nem látjuk azt, amit követésreméltónak fogadhatunk el.

Nemcsak a vezetőknél van ez csupán meg, hanem ott végzi romboló munkáját az egyházi tagság soraiban is. Egyházi tisztségre is sokszor azért “kell” arra meg nem felelő embert választanunk, mert nem akad elég olyan hivő, aki Istenével és Egyházával szemben való felelősségét kellő mértékben és öntudatosan érezné. Egyházi munkát pedig közömbös és felelőtlen emberekkel nem lehet végezni. A megválasztott vezetőkkel is igen sokszor gyötrelem együtt munkálkodni, mert hiányzik belőlük a LELKI RÁTERMETTSÉG. Az egyházi életben is emberi hiúságot hajszolnak és a személyi kultuszt és öndicséretet odáig viszik, hogy ha valami nekik nem tetszik, — bármennyire is kárára legyen ez a dolog az egyháznak — lemondanak és félrevonulnak az egyházi élettől. Azt hozván fel mentségül, hogy rájuk nincs szükség! Ezek

az emberek nem akarják, vagy nem tudják megérteni, hogy órájuk ugyan szükség van, de az általuk jónak .vélt tanács, vagy javaslat, nemhogy javára, hanem inkább kárára van az egyházi közösségnek. Kevés olyan ember van, aki tanulni akar és talán még kevesebb van olyan, aki szabadon igent tud és hajlandó mondani Isten akaratának, s aki vállalkozik arra, hogy ne saját dőre hiúsága és tudatlansága vigye örvénybe, — hanem Isten eszköze és szolgája legyen. Pedig hányszor biz reá Isten egyszerű emberekre mérhetetlen kincseket, feladatokat. Különösen mireánk lelkipásztorokra, presbiterekre, egyházi vezető emberekre és asszonyokra egyaránt felelősségteljes és komoly munkát bízott Isten. — Reánk van bízva egyházunk jelene és jövője. Kezünkbe van letéve a vezetés, irányítás, buzdítás, építés, szervezés, megtartás ezernyi gondja, baja, öröme és felelőssége. Tegyük fel külön-külön a kérdést önmagunknak! Méltóknak, elhivatottaknak érezzük, tudjuk és valljuk magunkat? Újabb magyar konferenciára készülődünk, de hogyan? A közös munkát csak mostohagyermeknek tekintjük és az azzal járó hivatalos tevékenységünket csak kelletlenül végezzük? — Bizony sok kérdés tornyosul elénk ezekben a napokban és bevallhatjuk itt nyilvánosan, hogy ezek tömkelegére csak pirulva és szemlesütve válaszolhat legtöbbünk. Tudjuk-e azt, hogy a felelősség tartalma a szeretet és a felelősség világtörvénye a kereszt fényében találja meg tökéletes értelmét?

Mint írásom elején mondtam, a felelőtlenség kerékkötője a legtöbb munkának és a közömbösség tejtestvére a felelőtlenségnek. Együtt járnak kart-karba öltve. Amerre járnak, pusztítanak és rombolnak és talán súlyosabb nyomor és erkölcsi züllés fakad nyomdokaikon, mint a háborúnak.