Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)
1942-06-01 / 6. szám
1942 junius hó ERŐS VÁR 5. oldal A KISFIAM... Haragszik a kisfiam. Szeme tele van könynyel és az arca kemény a dactól. Keserűség ül a vonásain. Haragszik. Mert megszidtam. Keményen összeszidtam, mert azt tette, amit nem kellett volna. Megmondtam neki határozott apai szigorral, hogy mit nem szabad neki tenni és ő mégis, mikor hátat forditottam neki, azt tette, amit nem kellett volna. És amikor szemére hánytam engedetlenségét, haragudott. Magyarázta, hogy miért tette. Nem elégedett meg azzal, hogy megtiltottam neki. Meg akarta nekem magyarázni, hogy nincs abban semmi rossz, amit tett. Engedetlenségét azzal tetézte, hogy nekem akarta megmagyarázni, hogy mit engedhetek meg neki és mit nem. Engedetlenségével kárt okozott nekem és szégyent magának. És most haragszik. Rám haragszik, aki megmondtam neki, hogy ne tegye, amit mégis megtett... (Nem gonosz gyerek ez. Most ébredek rá. Hát nekem az én Atyám hányszor mondta meg világosan és félreérthetetlenül, hogy mit tegyek és mit nem szabad tennem? És én hányszor voltam engedetlen az én mennyei Atyám akaratával szemben? És hányszor mentegettem a tetteimet azzal, hogy nem is volt az rossz, amit tettem? És lám, mikor aztán a pap rámolvasta a szószékről az engedetlenségemet és a prédikációja olyan volt, mintha engem akarna vele vágni, mit tettem? Haragudtam én is! Épp úgy, ahogy az én kisfiam haragszik most rám...) Elégedetlen a kisfiam. Nem elég jó neki az otthona. Hiányzik belőle a kert, a kertből a kutyaház, a kutyaházból a kutya, nem is egy, hanem kettő, nem is kiskutya, hanem két nagy kutya, olyan nagy, hogy mindegyiknek naponta két font hús kellene. Egy font jut az egész családnak, nem vehetek négy font húst pusztitó kutyákat? De a fiam zúgolódik. Ha már nem veszek neki két nagy kutyát, legalább egy majmot vegyek neki. Egy majmot? Igen, egy majmot, mert ő látott valakinél egy majmot. A majomhoz vasketrec kell? Sebaj, vegyek neki vasketrecet. Persze, az se baj, ha lesz kutyaház, két nagy kutya, egy kis majom... Elégedetlen a kisfiam, mert nem veszek meg neki semmit sem. Elégedetlen és haragszik, mert azt mondom neki, hogy nem adhatom kutyáknak azt a húst, ami a katonáknak kell. Elégedetlen, mert azt mondom, hogy nem vehetek vasketrecet, mert a vas hadihajókba kell. Elégedetlen, mert azt mondom neki, hogy van jó anyja, jó apja, kedves otthona, mindennapi kenyere, szép ruhája és jut még mozira is, édességre is és hány gyereknek nem jut mindebből semmi. Elégedetlen a fiam és úgy érzem, hogy jól el kellene verni... (De vájjon engem nem kellene-e elverni? Ez jut eszembe és az ütésre emelt kezem lehanyatlik néma szégyenben. Nem voltam én épp ily elégedetlen az Istennel szemben, az én Atyám ajándékaival szemben? Nem fájt nekem, hogy más mennyivel többet keres, mint én és hogy másnak milyen jó autója van és hogy másnak milyen szép ruhája van és hogy más könyvet vesz, utazik, éli világát... És mikor azt hallom a templomban, hogy meg kell elégednem azzal, ami van, mert ime nekem is van egészségem, biztos kenyerem, szép családom, édes mennyei Atyám és értem meghalt Megváltóm... nem voltam-é én is épp oly elégedetlen az Istennek gondoskodásával szemben és nem éreztem-e én is azt, hogy nem tudok hálát adni, mert túl sok vágyam maradt kielégitetlenül?) És most nem haragszik a kisfiam. Hozzámbujik hizelegve. Azt mondja, hogy tudom, apukám, hogy te szeretsz engem és azért tiltod meg, hogy tűzzel játsszak, mert megéghetek és tudom, hogy nekem sok jóban van részem és nagyon sajnálom, hogy megbántottalak hálátlanságommal ... És könny jön a szemembe és elfelejtek minden keserűséget, amit a fiam okozott és magamhoz ölelem és megcsókolom és olyan kimondhatalanul boldog vagyok azért, mert az én fiam, akit én szeretek, szeret és megért... (És könnyesen emelem szemem az ég felé. Mert ha én igy el tudom felejteni az én fiam komiszkodásait és hálátlanságait, akkor mennyivel inkább elfelejti azokat a mi mennyei Atyánk. Ha én úgy örülök az én kisfiam múló megtérésének, melyet holnap megint csak felvált az uj elégedetlenség, mennyivel inkább örül az én hálaimámnak az én Mennyei Atyám! És ha én szüntelenül gondoskodom a fiamról, akár hálás, akár nem, mennyivel inkább bizhatok abban, hogy az Isten nem hagy el soha!!!) És akkor egyszerre szent csodálkozással hajlok a fiam feje fölé. Istenem, most értem csak meg, hogy az én fiam sokkal többet tanított nekem az Isten jóságáról, mint amennyit én valaha tudtam neki tanítani.. És,egyszerre úgy érzem, hogy a gyermeknél nagyobb ajándék nincsen.. . hiszen a gyermek tanít meg minket arra, hogy megértsük, milyen is lehet az Isten hozzánk ... az Isten, a mi Atyánk... R. F.
