Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1942-01-01 / 1. szám

1942 Január hó

ERŐS VÁR

3. oldal.

A LELKÉSZ ÉS A GYÜLEKEZET

Uj esztendő nehéz útjára indultak el gyülekezeteink. Sok helyütt uj tisztikar állt a lelkész mellé, hogy vele együtt húzzák — mint mondani szokás — “az Ur igáját.” Jó volna, ha az elindulás idején egy kicsit szemügyre vennénk a lelkész és a gyülekezete viszonyát, mert meg vagyunk róla győződve, hogyha ezt a viszonyt megértenék egyházaink tagjai, akkor mindenhol sokkal szebb és békésebb haladást lehetne látni.

Sok gyülekezetben fájdalmasan érezni azt, hogy a gyülekezet BIZALMATLAN A LELKÉSZE IRÁNT. Ez a bizalmatlanság abban nyilvánul meg, hogy amikor a lelkész indítványt tesz valamilyen dologban, akkor az indtiványát bizalmatlansággal és kelletlenséggel tárgyalják a gyűléseken. Mintha annak a lelkésznek nem volna érdeke és célja, hogy teljes képessége és becsületes igyekezete szerint szolgálja a gyülekezete fejlődését! Sok helyen valósággal FELTIK AZ EGYHÁZAT A LELKÉSZTŐL. Az egyik gyülekezetben történt, hogy azzal vádolták meg a lelkészt, hogy “tönkre akarja tenni az egyházát!” Pedig az a lelkész nem tönkre akarta tenni, hanem fel akarta építeni. Meg akarta tisztitani az egyházát azoktól a szokásoktól, melyek egyházainkat egy színvonalra hozzák a rendőrség- által üldözött “gambling-house” és “speak-easy” és más sötét nevekkel jelzett amerikai intézményekkel. Vagyis az a lelkész azt akarta, hogy az ő gyülekezete az legyen, aminek a Szentirás mondja: “A Krisztus teste.” Tudjuk a Bibliából, hogy a Krisztus köntösére sorsot vetettek a katonák, de mennyivel szörnyűbb dolog a Krisztus testén sorsot vetni? Egyszóval, a lelkészt, azért, mert bibliai alapra helyezkedve az egyházat Luther Márton módjára meg akarta tisztitani azoktól a visszaélésektől, melyektől egykor Luther is meg akarta tisztitani a római egyházat, megvádolták azzal, hogy TÖNKRE AKARJA TENNI AZ EGYHÁZÁT. Vagyis az evangélikus gyülekezetnek a Biblián felnevelt tagjai azt vágták a papjuk szemébe, hogy bibliai alapon nem lehet egyház életet élni és jaj annak, aki megpróbálja. Az illető lelkész gyülekezetében most is folyik az ital és most is bingóznak és sorsolnak azok, akiknek nincs lelkűk hitük szent áldozataképen odaadni a Krisztusnak azt, amit igy “ki lehet belőlük csalni.”

A református magyar testvérek egyik nagyobb hivatalos lapjában megrázó cikkek jelentek meg az utóbbi időkben az ilyen üzelmek ellen és többek között ezekért a lelkészt teszik felelőssé. Az egyik papné harciasán jelenti ki, hogyha a lelkészek megtérnének, akkor tiszták volnának az egyházaink azoktól a dolgoktól, melyek akadályai az igazi, bensőséges és meghamisitatlan hitélet kifejlődésének. Állítom, hogy vannak hivő, Krisztusnak magukat odaszentelt lelkű, megtért lelkészeink. Csakhogy nem rajtuk áll a dolog. Ők arról nem tehetnek, ha komoly igehirdetésükre és elszánt indítványozásukra és szivet megindító kérésükre azt felelik az egyház vezető tisztviselői: “Hát mit akar tisztelendő Ur? Tónkra akarja tenni az egyházat?” Pedig hát nyilvánvaló, hogy nem akarja tönkretenni az egyházat, hanem hisz abban, amit a Szentirás mond. De hová lett a mi evangéliumi örökségünk, ha már úgy gondolkozunk, hogy evangéliumi alapokra majd akkor helyezzük az egyházat, ha már az örödg eszközeivel sikerült megerősíteni azt egy kicsit.

E sorok írójának a gyülekezetében is vannak még összejövetelek. Nem hiszünk a zárdái komorságban és hisszük, hogy az egy hiten élő testvérek találkozása a fehér asztal mellett lehet szép, kellemes és erkölcsös dolog. Nincsenek is már a gyülekezetünkben illúziók arra nézve, hogy mennyi pénzt lehet csinálni az egyháznak italméréssel és sorsolásokkal. Egész évi bevételünknek 8%-át tették ki ezek a dolgok, a többi 92% borítékos, ünnepi, önkéntes adományok és gyűjtések utján jött be. Természetes ,hogy még van tág tere a javulásnak. El kell jutnunk oda, hogy az egyház fenntartásának és az Egyetemes Egyház munkájában való teljes részvételnek (!) a költségei teljes evangéliumi önkéntességgel kerüljenek elő, hogy a lelkészi munkát teljesen odaszentelhessük annak az egy munkának, melynek elvégzésére azt Krisztus Urunk rendelte.

El lehet indulni ezen az utón, ha a gyülekezet bízik a lelkészében és megérti, hogy amikor a lelkésze indítvánnyal, a gyülekezet javát célzó kéréssel járul az egyház népe elé, akkor nem tönkre akarja tenni az egyházat, hanem ellenkezőleg ! Azt akarja, hogy éljen és hogy az élete igazi élet legyen és hogy ne legyen az a gyülekezet olyan, mint, a Krisztus hasonlata szerint, “Meszelt sírok, melyek kívülről szépeknek tetszenek.”

Hiába jó vezér a lelkész, ha nem akarják követni azok, akik elhívták lelkésznek és vezetőnek. Hiába akar jót a gyülékezetnek, ha a gyülekezet, nem bizva lelkésze Ítélőképességében, mindég leszavazza a lelkésznek Krisztus evangéliumából merített indítványait. Ha pedig azt hisszük, hogy bibliai alapon nem lehet a semmiből nagy élő egyházat építeni, akkor ne alapítsunk egyházat : mert keresztyén egyházat CSAK ilyen alapokra lehet építeni.