Erős Vár, 1942 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1942-02-01 / 2. szám

1942 február hó ERŐS VÁR 3. oldal. MIKOR VEGYÜNK ÚRVACSORÁT? Most, hogy a böjti időbe lépünk, az Ur Szent Vacsorájának szentsége ismét magára vonja a figyelmünket. Sokan vannak derék, hivő hittest­véreink között, akik úgy érzik, hogy Úrvacsorát évente egyszer, legfeljebb kétszer “való” venni. Már valósággal gyanakodva nézik azt, ha valaki házasságkötés vagy bevonulás előtt Úrvacsorát vesz és nem egy kegyelemre szomjazó lelket már visszatartott a közvélemény attól, hogy kérje ezt a szentséget, mely isteni és emberi jog szerint jár neki. Luther Márton egyházunk legfontosabb hit­vallási iratában a “Nagy Káté”-ban erre nézve ezeket írja: “Sókan vannak, akik egy, két, három éven át nem vesznek Úrvacsorát, mintha ők oly jó keresztyének volnának, hogy már nincs is rá szükségük; mások nem engedik magukat vissza­tartani azon a címen, hogy úgy tanulták, hogy ne járuljanak az Ur asztalához, ha csak nem érzik az utána való éhséget és szomjúságot; má­sok meg azt állítják, hogy ez szabadság dolga és nem kötelez senkit..“Az, aki hosszabb időre megfosztja önmagát és tartózkodik az Úr­vacsora szentségétől, nem tekinthető keresztyén embernek!” “Azok, akik igazi keresztyének és tiszteletben tartják ezt a szentséget, kellene, hogy kényszerítsék önmagukat annak vételére...” “Jézus azt akarta, hogy ez a szentség szabad legyen és ne legyen időhöz kötve, mint a zsidók páskavacsorája ...” Luther Márton hivatkozik Jézusnak az Úri szent vacsorát szerző szavaira: “Ezt cselekedjé­­tek valahányszor isszátok, az én emlékezetem­re,” — s ezeket igy magyarázza: “Mintha azt mondaná ezzel: Rendelem ezt a Szent Vacsorát a számotokra, hogy ne csak egyszer egy évben, ezen a bizonyos estén vegyétek, hanem GYAK­RAN, VALAHÁNYSZOR ÉS AKÁRHOL KÍ­VÁNJÁTOK, kinek-kinek alkalma és szükségle­tei zserint, úgy, hogy az SE IDŐHÖZ, SE HELY­HEZ KÖTVE NE LEGYEN...” “így, nyilván­való, hogy nem abban az értelemben van ez sza­bad elhatározásunkra bizva, hogy meg is vethet­jük. Mert megvetésnek nevezem azt, ha valaki annyi ideig nem veszi, bár alkalma lett volna rá, és még vágyódást sem érez utána. Ha ily szabadságot akarsz, kaphatsz belőle többet is, de NEM LEHETSZ KERESZTYÉN EMBER...” Luther Márton Nagy Kátéja egyházunk hi­vatalos hitvallási irata s mi evangélikus hitval­lású keresztyének hisszük és valljuk, amit Luther abban megirt. S Luther írása értelmében az Ur szent vacsoráját nemcsak veheti, hanem kell is vennie az embernek élete MINDőN FORDULÓ­PONTJÁN, fontos események alkalmával, amikor szüksége van az Isten kegyelmének és szerete­­tének átérzésére. Ha tehát egy fiatal embert besoroznak és elvisznek katonának, az nagyon is elég ok arra, hogy elindulása előtt családjával együtt az Ur asztalához járuljon. Ha valaki kór­házba megy, hogy operációnak vesse alá magát, az keresztyén hite értelmében kell, hogy kíván­ja az Ur szent vacsoráját. Nagy ut előtt, házas­ságkötés előtt, vagy az életnek bármi nagy vál­tozása alkalmával a keresztyén ember az Ur szent Vacsorájával erősiti meg magát, mert az Luther Márton Kis Kátéja szerint “a lélek táp­láléka.” Teljesen téves és keresztyénietlen el­gondolás tehát azt képzelni, hogy Úrvacsorát a sátoros ünnepeken kívül csak haldoklónak “való” venni. Az igazság az, hogy a haldokló már túl­ságosan későn veszi az Úrvacsorát. Inkább kérte volna, mikor még nem haldokolt. Hányszor tör­ténik az meg, hogy valaki hetekig beteg és irtó­zik a “halált jelentő” úrvacsora-vételtől s mikor már venné, akkor önkívületben van s nem veheti magához a lélek megmentő táplálékát. Keresztyén egyházi életünk nagy elszegé­nyedésének a jele az, hogy évek sora is eltelik, míg megesik az, hogy valaki “betéved” a lel­készhez azzal a kéréssel, hogy Úrvacsorát sze­retne venni, mert oly lelkiállapotban van, hogy szüksége van rá. A piknikek, vacsorák, munka­­közvetitések és gyülésezések ügyei háttérbe szo­rították a lelkészi szolgálatnak ezt a legbensősé­gesebb és legigazabb részét. Igazság szerint nap­­ról-napra, hétről-hétre kellene, hogy felkeressék a lelkészt vagy pedig magukhoz hívják Úrvacso­ra vételére olyanok, akik valamilyen okból oly lelki állapotban vannak, hogy az Úrvacsorának szükségét érzik. Ez az evangélikus egyház egye­dül igazi és hivatalos tanítása odahaza úgy, mint Amerikában, de ez az egyedül evangéliumi fel­fogás annyira feledésbe ment, hogy ma a leg­több egyháztag szégyenkezne a lelkészéhez men­ni ily kéréssel. Micsoda visszás és lehetetlen hely­zet ! Hát szégyel valaki orvoshoz menni a fáj­dalmával ? Szégyel valaki ügyvédhez menni pa­naszával? Nem. De szégyel a lelkészéhez menni lelkének terhével. A lelkész ma már sokkal in­kább business-managere a gyülekezetének, mint a lelkek gondozója és a kegyelem e legdrágább eszközének osztogatója. Es ezáltal szegényebb a gyülekezet tagjainak a lelki élete, de szegényebb a lelkész is, mert hiszen nem kap alkalmat arra, hogy hivatásának legigazabb és legszentebb te­vékenységét gyakorolja.

Next

/
Thumbnails
Contents