Erős Vár, 1941 (11. évfolyam, 5-12. szám)

1941-12-01 / 12. szám

1941 December hó ERŐS VÁR 7. oldal KRITIKA Nem igen dicsekedhetünk azzal, hogy sok elismerést kapnánk lapunk szerkesztéséért vagy tartalmáért. Ha valamit kapunk, az inkább kriti­ka. Nem azért, mert lapunk rosszabb talán, mint a többi egyházi vagy akár világi lap. Mert nem az. Inkább azért, mert a magyar ember jobban szeret kritizálni, mint elismerést adni. Ez már igy van. mióta magyar a magyar és nem is vár­juk azt, hogy a magyar ember kedvünkért meg­változzon. Végeredményben úgy is Isten akara­tát akarjuk teljesíteni lapunk szerkesztésével ab­ból a célból, hogy az emberek az üdvösség meg­ismerésére eljussanak. Már pedig ha ez az aka­ratunk és célunk, akkor nem kereshetjük az em­berek tetszését, mert az apostol szava szerint is “Istennek kell inkább engedni, hogynem az em­bereknek.” És tudvalevő dolog, hogy az em­bereknek igen sokszor nem tetszik az Isten aka­rata. Még Jézust is meg akarták kövezni és vé­gül is keresztre feszítették, csak azért, mert Isten irgalmas akaratát akarta megismertetni egy olyan világgal, mely arról nem akart tudni. Különösen éles kritikában volt része e sorok Írójának lapunk augusztusi számában “Élősdiek” címmel megjelent cikkéért. A különös az, hogy nem azok ütköztek meg rajta, akikre a kifejezés ráillik, hanem azok, akiknek egyáltalán nem in­gük az egész. Milyen érzékenyeik is az emberek, ha róluk van szó. Jézus Urunk a farizeusokat “mérges kígyók fajzatainak” nevezte és senkisem mondhatja, hogy ez a kifejezés teljes összhang­ban volna az úri társalgás illemtanával. Pál apostol meg egyenesen kijelentette, hogy “átko­zott legyen,” aki másként hirdeti a Krisztus evangéliumát, ami szintén nem keztyüs kézbe bujtatott jókívánság. A biblia nem igen váloga­tós a kifejezésekben akkor, mikor Isten szent dolgairól van szó. Sőt: az udvariasság ezen a téren nem íkötelező. Ellenkezőleg, mikor azt lát­juk, hogy az emberek nem adják meg Istennek azt az alázatot, szolgálatot és hódolatot, ami neki kijár, akkor nem jóindulatú megbocsájtásnak, ha­nem a SZENT HARANGNAK van egyedül he­lye. Bocsássunk meg akkor, ha minket bántanak meg, de nincs helye a bocsánatnak azokkal szem­szemben, akik megszomoritják az Istennek lel­két. Sajnos a gyakorlatban fordítva csináljáik az emberek. Nem kis elégtétel ezért e sorok írója szá­mára, mikor az “Ecclesia Plantanda” (az ame­rikai missziói hatóság sokezer példányban meg­jelenő havi lapja) legutóbbi számában egy kis cikk jelent meg, melynek tartalma csaknem azonos az “Élősdiek” cimen megjelent cikk tartalmával. Az amerikai nagy lap irója “CHURCH TRAMP”-nék nevezi azt. aki “lelki táplálékot és templomos életet keres a mások költségére, miközben ujját se mozdítja, hogy a teher hordozásban résztve­­gyen. Tiszta prédikálás és komoly lelkészi láto­gatás a gyülekezet népének határozott állásfog­lalásával együtt megreformálhatja A KERESZ­TYÉN KÖZÖSSÉG EZ ÉLŐSDIEIT.” Ha az ame­rikai egyház tekintélyes hivatalos lapjában “élős­­di” és “tramp” elnevezést kap az ilyen ember, akkor már nem szégyenkezhetünk amiatt, hogy lapunkban ily cikk megjelent. Sőt! Azt mondhat­juk, hogy lapunk egy színvonalon áll a legjobban szerkesztett amerikai hivatalos egyházi lappal s ez nem kis dolog! Rettmann. HÁROM TEMETÉS — Elbeszélés — Irta: Rettmann Farkasné (Folytatás) III. Huszonöt év elmúlt. Két öreg anyóka vir­­raszt egy kopott szűk kis szobában, egyszerű, fekete ravatal mellett. Ilona és Mária. Sokáig ülnek csöndben és imádkoznak. Aztán egyszerre csak megszólal, kissé selypitve, de a régi fo­lyékonysággal Ilona: — Édes Máriám, azért kérettelek ide, mert arra gondoltam, hogy te mindig olyan szeretettel beszéltél a megboldogultról. Az utóbbi években már egy barátja sem volt. Látod, ötven gyászje­lentést küldtem ki, de senkise jön el a teme­tésre ,mindenki csak kimenti magát. — Ha tudtam volna — sóhajtotta Mária — meglátogattam volna, hiszen már évek óta én is itt lakom, de mindig azt hittem, hogy a lányá­nál van Californiában. Mikor a második férjét temettük, akkor mondta, hogy csak az a vigasza, hogy most már Macáékhoz mehet lakni. Meg­láthatja végre az unokáit. Hát azt hittem ... — Igen, úgy is volt — vág közbe az első lélekzetvételnél Ilona — csakhogy itt egy kis hiba csúszott a számításába. A fia halála után Teri minden ambícióját abba vetette, hogy a lá­nyát majd jól férjhez adja. Már nem törődött annyit a maga külsejével, hanem Macát ápolta, öltöztette, társaságba vitte. Ezt is túlzásba vit­te, mint mindent. Amit most mesélek, azt nem másokól tudom, hanem magam láttam. Mindig hívtak, hogy egyszer töltsék már velük egy hetet. Végül is egy karácsony hetére felutaztam hozzájuk. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents