Erős Vár, 1940 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1940-11-01 / 10. szám
8 Oldal ERŐS VÁR 1940. November hó 4* MINDENNAPI DOLGOK 4 AZ Ó-HAZAI EGYHÁZI ADÓ ÉS AZ AMERIKAI! “Nem vagyunk ám Óhazában Tisztelendő Ur, itt nem árverezik el a szegény ember párnáját, ha az egyházi adót nem fizeti meg” — mondotta valaki nagy bölcsen a napokban. Nagyon tetszetős megállapítás ez és sokan vannak, akik ezt el is hiszik. Az igazság mégis az, hogy harminc esztendei hazai egyházi életem alatt nem tudok egyetlen egy esetet sem, hogy valakivel ilyesmi megtörtént volna. Itt is az a baj, mint sok más dolognál, hogy nagyon keveset tudunk és mégis beszélünk. A hazai egyházi adózás nem sokban különbözik az ittenitől, mert otthon sevetik ki az egyházi adót csak úgy megkérdezés nélkül. A hazai egyháznak vannak évi közgyűlései s ott minden évben újból és újból megszavazzák a tagok az egyházi adót, azaz a költségvetésnek megfelelően megállapítják, hogy az állami adóhoz képest milyen százalékot fognak fizetni az egyházi költségekre. Fellebbezésnek és elengedésnek azonban mindenkor van helye és alkalma. Itt se történik másképpen csupán a különbség az, hogy a hívek rendszerint sokkal aránytalanabbá “támogatják” az egyházat, mint otthon. És a hívek a legtöbb esetben félnek felelősséget venni a vállaikra az egyházi intézményekkel szemben, pedig itt száz családnak sokkal nagyobb a teherbíró képessége, mint otthon ezer családos falusi gyülekezetnek. Ne azt nézzük, hogy miből tudunk kibúvót találni, hanem azt, hogy miben tudunk különbek, jobbak lenni. Ne felejtsük el, hogy akinek az Isten többet adott, attól többet is vár. Adjunk hálát a jó Istennek, hogy sokból adhatunk s adjuk azt jó kedvvel, idejében és kitartóan. Ne felejtsük, hogy sáfárok vagyunk, akiknek számot kell adni arról, hogy mit csináltunk a ránk bízott anyagiakkal. S nagv bölcsesség az is, ha valaki gondol gyakran Pál Apostol egyszerű tanítására, hogy “semmit se hoztunk magunkkal. világos, hogy semmit se viszünk el.” Az az visszük a szivünket, amelyikben olyan kincsek lesznek, amit sem a rozsda sem a moly meg nem emészt s a tolvajok nem lopnak pl. Brachna OUR REVEREND! Sokszor kérdezik az emberek, hogy mi is a helyes megszólítása a lelkésznek? Mi is a helyes kifejezés a papi hivatalra? Úgy tudom, hogy a hazai egyetemes egyház is foglalkozott már ezzel a kérdéssel, de végleges és egyöntetűen elfogadott megállapításokhoz nem jutottak otthon sem, mert vidékenként más a szokás. Nem sorolom fel azt, amit helytelenítek, mert abból újabb zavar lesz. Csak egy példát emlitek erre nézve. Volt egy kedves professzorom, aki a theológia dékánja volt azaz a legmagasabb iskola igazgatója. Mikor azonban a fiát látogatta meg egy dunántúli faluban, akkor mindig vigyáznia kellett a családnak, nehogy úgy mutassák be, hogy az iskola dékánja, mert azon a vidéken a harangozót nevezték dékánnak. A papi hivatásnak leghelyesebb megjelölése az, ha úgy beszélünk róla, hogy “lelkészi hivatás”, a papunkat pedig “lelkészünknek” tartjuk. Ha tehát valahol beszélünk róla, akkor mondjuk azt, hogy a mi lelkészünk. Megszólitásnál két kifejezés használatos és helyes: Tisztelendő Ur, vagy Nagytiszteietü Ur. Az utóbbi a megtisztelőbb, amit paróchus lelkészeknek szoktunk megadni. A segédlelkész Tisztelendő, a paróchus Nagytiszteletü és a püspök Főtisztelendő. Angolban pedig ne beszéljünk a mi Reverendünkről, hanem mondjuk azt, hogy our pastor. A pastor kifejezés megfelel a lelkész kifejezésnek s igen szépen fejezi ki a lelkészi hivatást. A katholikus lelkészt angolul priestnek nevezzük. Ha angolul szólítunk meg egy lelkészt, akkor mondjuk azt, hogy Reverend és utána a nevét. Nem lényeges dolgok ezek, hanem kis dolgok,, amikről Martsek esperes ur azt mondja, hogy “számit.” B. G.
