Erős Vár, 1935 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-01 / 1. szám
4-íít oldal. ERŐS VÁR 1935. Január. A smü Oszaka Irta LAGERLÖF ZELMA Karácsony napja volt, amikor mindannyian a templomba kocsiztak, csak nagyanyám meg én maradtunk otthon. Azt hiszem egyesegyedül voltunk az egész házban. Mi nem mehettünk velük, mert nagyanya nagyon öreg, én meg nagyon fiatal voltam. Mind a ketten nagyon búsultunk, hogy nem vehetünk részt a hajnali misén és nem láthatjuk a karácsonyi gyertyákat. De ahogy nagy elhagyatottságunkban ott ültünk, nagyanya elkezdett mesélni: “— Volt egyszer egy ember, aki kiment a sötét éjszakába, hogy egy kis parazsat szerezzen. Kunyhóról- kunyhóra járt és bekopogott minden ajtón: “Segítsetek rajtam, jó emberek!” — mondta. — Feleségemnek éppen kisgyermeke született és nekem tüzet kell szereznem, hogy őt és a kisgyermeket melengessem.” De az éjszaka sötét volt és az emberek mélyen aludtak. Senkisem felelt szavaira. Az ember csak ment tovább, tovább. Végre, messze távolban, világos tüzfényt pillantott meg. Abban az irányban folytatta útját és látta, hogy a tűz a szabadban lobog. Egy egész sereg fehér juh tanyázott alva körülötte és egy öreg pásztor ült mellette, hogy őrizze a nyájat. Mikor az ember, aki a tüzet kereste, odaért a juhokhoz, látta, hogy három hatalmas kutya alszik a pásztor lábainál. Ezek az ő jöttére azonnal felébredtek és kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de hang nem jött ki torkukon. Az ember látta, hogy a kutyák hátán felborzódik a szőr, látta a tüzfénynél elővillani fehér hegyes fogukat és látta, amint reá rontanak. Érezte, hogy az egyik beleharap a combjába, a másik a keze után kap, a harmadik torkának ugrik. De az állkapocs és a fogak, amelyekkel a kutyák harapni akartak, nem engedelmeskedtek és az embernek semmi baja sem történt. Most tovább akart menni, hogy megszerezze azt, amire szüksége volt. De a juhok oly szorosan feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott köztük utat találni. Ekkor az állatok hátán ment előre egészen a tiizig. De a juhok nem ébredtek fel lépéseinek nyomása alatt, sőt még csak meg sem moccantak.” Eddig háborittatlanul mesélt egyfolytában nagyanya, de tovább már nem állhattam meg, hogy félbe ne szakítsam: — Mért nem ébredtek fel? — kérdeztem. — Majd megtudod hamarosan, — mondta nagyanyám és aztán tovább mesélt. “Mikor az ember már közvetlenül ott állott a tűz mellett, akkor ébredt fel a pásztor. Hirtelen haragú, barátságtalan öregember volt, ki senkihez sem volt jó szívvel. Mikor az idegent olyan közel látta, elővette hosszú, hegyes botját, melyet mindig a kezében szokott tartani, ha a nyájat őrizte és azt hajította feléje. A lándzsa suhogva, nyílegyenesen röbült az emberhez, de mikor már szinte odaért hozzá, megkerülte és irányt változtatva a rét felé vette útját.” Mikor nagyanya eddig ért, megint félbeszakítottam. — Nagyanyuskám, mért. nem akarta a lándzsa eltalálni az embert? — De nagyanya nem törődött kérdésemmel, hanem tovább folytatta meséjét: “És ekkor az ember odaállt a pásztor elé és mondta: — Kedvesem, engedd, hogy a te parazsadból vigyek. Feleségemnek éppen most kisgyermeke született és nekem tüzet kell raknom, hogy őt és a kicsikét melengessem. A pásztor legszívesebben megtagadta volna e kívánságnak a teljesítését, de aztán arra gondolt, hogy kutyái nem tudtak ennek az embernek ártani, juhai nem szöktek meg előle, és pásztorbotja sem tudta teteriteni. Ezért egy kicsit megijedt és nem merte a kívánságot megtagadni. — Vehetsz a parázsból annyit, amennyi jól esik, — mondta az embernek. De a tűz csaknem egészen kialudt. Sem fahasáb, sem ágak nem hevertek mellette, csak egy nagy parázshalom volt ott a földön és az embernek nem volt sem lapátja, sem vödörje, hogy abban vihesse haza a pirosfényü szenet. Mikor a pásztor ezt látta, újból mondta: — Vehetsz annyit, amennyi jól esik! — és előre örült annak, hogy az ember képtelen lesz a parazsat elvinni. De az ember lehajolt és puszta kézzel szedte ki a tüzes szenet a hamu közül és kabátjába rejtette. És a parázs nem sebezte meg kezét, nem égette el köpenyegét. Úgy vitte a tüzet, mintha almát vagy diót vitt volna.” Itt harmadszor szakítottam félbe a mesemondót: — Nagyanyus, mért nem akarta a parázs megégetni az embert? —Majd még megtudod, — mondta a nagyanya és tovább mesélt. (Folytatás következik)
