Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)
1914-04-19 / 2. szám
2-ik oldal. ERDŐD ÉS VIDÉKE 2. szám. Ezt a kérdést nem lehet a kicsinyes politika szempontjából elbírálni, bárha szomorúan kell konstatálnunk, hogy a benyújtandó javaslat, mellett, vagy ellene való állásfoglalásban már előre a politika szólítja sorompóba a politikusokat. A magyar közvélemény azonban — tudjuk — föltétien az államosítás gondolatát akceptálta, bár a benyújtandó törvényjavaslatról csak sejtései vannak. Az ország vármegyei tisztikara az, amely bizalommal tekint a reform elé. Hisz a vármegyei tisztviselő benn állott eddig az érdekellentétek chaoszában, kitéve az alacsony bosszuállás nyelvöltö- getéseinek, vagy a tervszerű lekicsinyelni akarás mesterkedéseinek. Nagyobb nyugalmat, függetlenséget fog biztosítani a jövő. Nem mondom azt sem, hogy aggódás nem vegyül a tizenkettedik óra érzelmei közzé. Mert minden pálya hivatás magasztossága, célirányossága attól függ, hogy az a hivatás, pálya, milyen kezekben van. A közigazgatás és ebben spéciéi a vármegyei közigazgatás legfontosabb ága az államéletnek. Belenyúl a reális élet legmélyébe, ott van a nép vérkeringésében, a nemzet szivedobbanását legközelebbről hallgatja. A javára lehet nagy ügyeiben, de rémesen, rabló módjára vissza is élhet vele. Nem járul hozzá az állam arculatának nagy konturj ait megrajzolni, hanem az apró nüaszszokon dolgozik. De ugy-e az apró mozaikok együtt, ezek alkotják a művészeti gyönyörűségeket? Az államéletnek is ez az analógiája. Eddig az a garancia meg volt, hogy vissza nem élnek a néppel. Hogy ezután is igy lesz, arra már minden egyes egyénben, aki erre a hivatásra indult, meg kell hogy legyen a benső garancia, a lelkiismeret és becsületesség garanciája. Az állam a társadalmi életet most már jobban magához fogja szorítani. Ettől tulajdonkép csupán értékeket szabadna várni, de hátha hátrányai is lesznek? Félünk az állami omnipotencia esetleg mindenre reáfekvő, mindent monopolizáló gondolatától . . . De félre ezekkel a pesszimista gondolatokkal! Az élet minden jobbra törekvő gondolatát örömmel, derűs nyugalommal kell várnunk. És ha hibái lesznek, meg kell javitanunk. A helyes és igazi haladás és kultúra az Isten gondolata. 4------' Kinek lesz választói joga? A hivatalos lap április 5-iki száma *két miniszteri rendeletet közöl a képviselőválasztói jog igazolásáról. Szükségesnek tarjuk közölni olvasóinkkal a feltételeket, amelyek alapján azokat is felveszik az uj választói névjegyzékbe, akik eddig nem voltak választók. Az uj választó törvény 5. és 6. §-aiban írja elő ezeket a feltételeket. Választók azok, akik az elemi népiskola hatodik osztályát, vagy ezzel a választói jogosultság szempontjából legalább egyenlő értékű más iskolai osztályt vagy más tanfolyamot sikeresen elvégeztek és még a következő feltételek valamelyikének megfelelnek; a) legalább 2 korona egyenes állami adóval vannak megterhelve; b) önállóan iparengedély alapján ipart űznek vagy kereskedést folytatnak, vagy c) olyan alkalmazottak, akik műszaki üzlet vagy vállalat körében — bárminemű idő óta, de nem csupán alkalmilag felfogadott napszámosként, vagy mezőgazdaságban bármennyi idő óta mint vezető munkás vagy felügyelő vannak alkalmazva; d) aki az előbbi pontban felsoroltakhoz nem tartoznak ugyan, de ugyanannál a munkaadónál köz vagy magán ■ szolgálatban legalább három év óta van alkalmazva ; e) valamely választónak gazdaságában, ipari üzletében vagy vállalatában mint kisegítő családtag működnek? f) katonai vagy csendőrségi szolgálatban altiszti fokozatot értek el. próbálkozüí egy-két nótával, szimatolva, lesz-e valaki, aki a nótát vállalja? Magyar ember hogyne vállalná. Akár örömében, akár bujában, a mi társaságunk is olyanokból állott, akik örömre, bánatra egyformán hajlandók voltak. Egy része örült az élvezett szabadságnak, a másik része busult a saját jövendő sorsa felett. Az úgynevezett »férgessé« kibúvót keresett, mert félt ellentétbe jönni a »nagyhatalom«-mal. — »Hadd hulljon a férgessé« általánosan ismert és közkedveltségnek örvendő áldással útjára bocsájtottuk mindazokat, akiknél ékes szólásunk hajótörést szenvedett. A zöme, a java, az úgynevezett »jópipák« — köztük magam is — maradtunk. Lassan-lassan belemelegedtünk. Az arcokról eltűnt a komolyság, a bú, a bánat s úgy éreztük, hogy ismét bohók és üdék vagyunk. Bátorságunk megjött, sőt némelyikünknek annyira biztos tudatában annak, — hogy köztünk áruló nem akad, egy- egy feleségsértő nótát, mint például »Nem házasodom meg soha . . .« vagy »Nékem olyan asszony kell . . .«is megkockáztattunk, a legnagyobb körültekintéssel és óvatossággal. A jókedv tetőpontján beállít a városi élet'egy éjjeli, megszokott alakja. Mindnyájunkat, mint ismerősöket üdvözölt s felajánlotta szolgálatait, melyek tágteret nyújtanak a vagyonosodásra. »Vaj’ ki ő? Merre van hazája?« A »kucséber«. Hogy ki ő? Nem szükséges bőveb- ,ben magyaráznom. Azonnal próbára tettük szerencsénket. Feleségem sokat gondolhatott rám, mert rettenetes pechem volt s e mellett az a tudat, hogy ő rám gondol, borzasztóén nyugtalanított. Egy ébresztő óra nyerte meg a tetszésemet s hogy ezt bírjam, ez volt most vágyaim netovábbja, legalább az asszony is hasznát veszi. A vagyonom legnagyobb része fel volt téve már Fortuna isten asszony oltárára és az óra még mindig nem volt az enyém. A hozott áldozat nagyságát tekintve, legalább tiz ilyen órát vehettem volna. De nem mondottam le. Az ébresztő órának most már mindenképpen én akartam a gazdája lenni. Ott hagytam tehát Fortuna oltárát s felültem a szekerére. S úgy látszik okosan ültem rajta, mert az ébresztő óra végre ... az enyém lett, egyedül az enyém. Azt mondja valami bolond közmondás, hogy »Minden jónak vége szokott lenni.« A kucsébert óriási anyagi áldozatok árán a tönk szélére juttattuk, mindenéből kifosztottuk, csak a pénzünk maradt nála, s ő mindennek dacára, megelégedetten távozott. Az asztalokra sorakoztatott üvegek — a pincérrel történt heves jegyzék váltás után — visszavonultak. A cigányt biztosítottuk, kitüntető barátságunkról és kifizettük Ígérettel. Aki még feltudta fogni helyzetét — tudatában annak, hogy ezután mi fog következni, mély sóhajjal s nem éppen a legnagyobb lelki megnyugvással hagyta el a kedélyes est színhelyét és barátait. Hónom alatt órámat, lelkiismeretem pedig engem szorongatva elmondhattam most már, hogy »végre egyedül«. Gondolatokban elmerülve, hogy értem haza? Nem tudom. Csak azt láttam és éreztem, hogy soha az életben nem volt szükségem annyira a bátorságra, mint most. Elgondoltam, hogy a sok szabadsághős, szintén igy szüköl kedves élete párja háló szobájának ajtaja előtt? De végre erőt véve magamon, elindultam az ajtókulcs keresérére. Szokott helyén találtam. A helyzet*javul — gondoltam magamban. Némi fárádsággal lábaimat abba a helyzetbe juttattam, amelyben lépteimmel a legnagyobb pianót képes voltam kifej teni. Mint egiy betörő hangtalanul és állapotomhoz képest gyorsan működtem s végre ben voltam. Megkönnyebbülten hallgattam zsarnokom egyforma nyugodt lélekzetvételét. Alszik — constatáltam. Világot nem gyújtva, hozzáfogtam magam kényelembe helyezni, az órát előbb biztonságba téve. Az egész ház aludt. Csak mi ketten voltunk ébren: én meg az óra. Csend volt, csak a ruha suhogása, amint levetem, meg az óra ketyegése hallik. Gratuláltam magamban magamnak. Nem tudja meg a kis öreg, mikor jöttem haza, egy pár órát letagadhatok. Szóval a helyzet annyira kedvező, amint azt nem is reméltem. De jaj! . . . A nyomorult wekker, a kiért annyit áldoztam, kit keblemen melengettem, megirigyelte eddigi sikereimet. Elkezdett berregni! Ráborultam kétségbeesve a nyomorultra, hogy elhallgattassam. Hiába. Késő volt. Hogy ezután mi történt? Szavamra mondom nem tudom. A bátorság elszállt belőlem. Elájultam.
