Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)

1914-04-19 / 2. szám

1. évfolyam.

Erdőd 1914. április 19.

2. szám.

ff

EHmUsidEKE

Társadalmi hetilap.

Előfizetési ár:

Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Előfizetési dijak és a lap szellemi részét illető közlemények Erdődre a szerkesztőséghez küldendők. Nyilttér sora 40 fillér.

Felelős szerkesztő és laptulajdonos :

Di NAGV SÁNDOR

ÜGYVÉD.

Főmunkatársak:

KÓROD! KATONA JÁNOS CHIRKE VILMOS

ti), szoigahiró. járási számvevő.

Hirdetések

és a lap expedíciójára vonatkozó felszólamlások „PÁTRIA“-NYOMDA NAGYKÁROLY Kaszinó-utca 10. sz. küldendők. Megjelenik minden vasárnap

A VÁRMEGYÉK

ÁLLAMOSÍTÁSA.

Irta : Kóródi Katona János.

Nagy átalakulások hajnalán régi intézmények keretei pattannak. Valami rezignált, komor hangulat vesz erőt rajtunk, amidőn üt a régi Magyarország eme tipikus intézményének tizenkettedik órája. A történelem kritikája talán elismerőbb lesz a vármegyék fölött, mint a jelené. Ebbe a történelmi perspektívába szeretnénk beállani most, hogy a halálra készülő nagybeteg érverését nyugodtan vizsgáló orvos szemeivel láthassunk be a múltba és előre a jövőbe.

Aki a vármegyék hivatását Magyarország történelmében semmibe akarná venni, az igazságtalan lenne. Még igazságtalanabb lenne az, aki — mint bizonyos irány meg is teszi, — a múlt és jelen minden nyomorúságát a vármegyék nyakába akarná akasztani. A világegyetem sok hatalmas intézményét úgy akarták eddig

is diszkreditálni a véresszájuak, hogy azokat a hibákat, mondjuk talán igy is: gazságokat, amelyeket ezen intézmények egyes méltatlan tagjai elkövettek, igyekeztek átruházni az egész intézményre. Ez az érv azonban mindég a véresszájuak érvelése volt akkor, amidőn érezték, hogy kritikátlan publikumuk van.

Voltak idők, amidőn az a vármegyei tisztviselő egyedüli képviselője volt az államiságunk gondolatának és ekkor — jogosan — alkotmányvédelmi hivatása is volt a vármegyéknek, lévén ők az egyedüli végrehajtói, de egy személy ben kritizálói is a központi kormányzatok rendelkezésednek. Szép és nagy idők voltak ezek és bemocskolni ezeket az időket bármenynyire igyekezetében legyen is valakinek, — nem fogja sohasem. Az bizonyos, hogy az az osztály, mely eddig és még most is kezében tartja a vármegyéket, nagy áldozatokat hozott államiságunk oltárára a vére, anyagi javai árán is. És a magyar államnak soha olyan olcsó — ezt a szót kell használnunk — közigazgatása nem lesz, mint a mostani, mert itt mindenki reáfizetett a nobile officium ára. Hogy sokan tönkrementek, azt a saját hibáik mellett ennek a nobile officiumnak is köszönhették. A választási rendszer is önérzettel tölthette el a választottakat és tagadhatatlanul erkölcsi fölényt, az önállóság érzetét adhatta a választott tisztviselőnek, szemben a más kormányzati ágaknál divó kinevezési rendszerrel.

A társadalmi élet kiszélesülése, a sajtó, az egyesülési szabadság lassanként a vármegyei alkotmány- védelem élét megtompitotta és oly erők érvényesültek hova-tovább a választási rendszerben, amelyek a régi idők ellentétjeként mindinkább leszállították a választási rendszernek eleddig oly nagyon megtisztelő nimbusát.

Szinte a függetlenség, a rendőri bíráskodás pártatlanságának biztosítása végett lett szükség az államosítás által behozandó kinevezési rendszerre. Az alkotmányvédelmi hivatás most már eltolódott az uj perspektíva: a szociális hivatás felé.

AZ ÉBRESZTŐ ÓRA.

Irta: MEPHISTO.

Azt hiszem kevesen adnak hitelt szavaimnak, ha azt állítom, hogy én . . . már minthogy én . . . vagyok ur a háznál. S éppen ezért, hogy hitelképes, illetve szavahihető legyek — mert a hitelképességemnek már lőttek — hozzáfűzöm még ezt a szerény kis mondatot, mely azonban egy nagyhatalom körül forog: ha ... az asszony nincs otthon.

Bármennyire is szereti az ember a feleségét, azért mégis jóleső őrzés fogja el, ha néha-néha, mondjuk egy éjszakára függetleníti magát, imádott zsarnokától, abban a boldog tudatban, hogy most ő az ur, ha mindjárt ott is lappang az a hátsó gondolat — amely szinte nyomasztólag hat az ember kedélyére -- hogy ez csak pünkösdi királyság. És az ilyen pünkösdi királyságnak megadja a magamfajta — a gyöngéd nem iránt a végtelenségig udvarias ember — az árát.

Azt hisz.em igy van ezzel mindenik felebarátom, aki a házasság rózsaláncát hordja kezén-lábán és akibe legalább annyi bátorság szorult, mint belém.

Az ilyen függetlenitésekhez feltétlenül bátorság kell. S én csak csodálni tudom azt az embert, aki ezt mentői gyakrabban megcselekszi, mert ehhez nem is bátorság, de elszánt vakmerőség szükséges s az az ember előttem valóságos hős, ki nem törődve az őtet környező ezer veszéllyel, elszántan néz elébe — a biztos megsemmisülésnek.

Viszont — nem számit előttem az az ember, aki ezt hébe-hóba sem meri megtenni s rászolgál arra, hogy a felesége körül szerzett érdemei elismeréséül a »minta férj« címmel kitüntetik. Szinte utálattal hallgatom az asszonyok dicshymnusait. Magamban pedig, sajnálkozva és szánakozva nézem az ilyen embereket, mint a gyöngéd nem hatalmi tultengésének áldozatait és mártírjait.

Mert ezekben is szunnyad — pedig fennen loboghatna — a szabadság utáni vágy. De ezek már annyira degenerál- tak, hogy nem tudják, csak sejtik, hogy mily édes a szabadság s hiányzik bennük a bátorság, hogy a szabadság zászlaját magasan lobogtassák, diadalra vigyék.

Ezt a szabadság zászlaját lobogtattam én is egy alkalommal, fennen. Nagyon természetesen, minden felsőbb jóváhagyás nélkül.

Barátaimmal összebeszélve, be vonultunk egy kis csendes, de jőnevü vendéglőbe. Mindannyian az elnyomottak hadseregéhez tartoztunk.

Eleinte igyekeztünk a bennünk lobogó szabadság tüzet oltogatni, de ez csak olaj volt rá.

Az idő eljárt. Keresztuton állottunk. Választanunk kellett és feltettük a kérdést :

— »Rabok legyünk vagy szabadok, ez a kérdés válasszatok« — citálta az egyik, rózsaláncra fűzött rabtársam.

S mi unisono rávágtuk minden előzetes megbeszélés és megállapodás nélkül:

— »Rabok tovább nem leszünk !«

A cigány, aki eddig tétlenül nézte

vajjudásunkat, látva az óriási lelkesedést, — talán nem is tudva mit cselekszik — csak a szokás hatalmától vezérelve, hallva a nagy zsivajt, tust húzott. Azt még a falusi cigány is tudja, hogy ha az urak között nagy lárma van, tust kell huzni.

(Milyen nagyszerű lenne, ha minden családnál egy házizenekar volna. Szerk.)

(Szerkesztő urnák igaza van. De igy költséges passzió. Én alkalomadtán e célra a gramofont használom. Szedő.)

A tus után igen természetes, meg-