Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)
1914-07-12 / 14. szám
2-ik oldal. ERDÓD ÉS VIDÉKE 15 szám. az erdődi járásban baj nincs, az egy tejjel-mézzel folyó, bőségtől folyó Khanaán, ott ki van kövezve minden község útja, oda nem kell segitség, nem kell támogatás. Vagy talán a kitörni akaró vihart megelőző szélcsend és látszólagos nyugalom e vagy hallgatás ma?! A kár mint van — igy nincs jól ős igy nem maradhat. Megismételjük a községek elől- j áróságaihoz, képviselőtestületeihez intézett szózatunkat: üljenek össze, foglalkozzanak községeik bajaival, Írják össze, melyik községnek, mi a legégetőbb, leghalant- hatlanabb közszükséglete s kérelmezzék annak teljesítését a kormánytól. E kérelmeiket kérjék a főszolgabírói hivatal, a képviselő utján, tömegesen felterjeszteni, lehetetlen, hogy legalább valamit ne kapjanak. Értsék meg a fent megjelölt 7 község példájából azt, hogy minden segély aktiónak alulról kell kiindulnia. Ne feledjék, hogy ha összetett kézzel várják az eseményeket, a lakosság túlnyomó nagyrészének koldus tarisznyát vehetnek majd közköltségen, a miért pedig csak őket terheli majd Isten és ember előtt a felelősség. Lehet, hogy aktiőjuknak nagy sikere nem lesz. De ha mindent megkísértenek: nyugodt lelkiismerettel lehetnek eltelve, mig igy utolérheti őket majd a mar- dosó önvád. Az erdődi ref. leányegyház ünnepe. Jer. XXVIII. 6. »És monda Jeremiás próféta : Ugj legyen, úgy cselekedjék az Ur, töltse be az Ur a te beszédidet, melyekkel prófétálod, hogy visszaliozatnak az Ur házának edényei és a rabságban való egész község Babyloniából e helyre.« A népe romlása felett kesergő, vigasztalan jövője felett kétségbeeső, felsíró bánatával a Jehova trónusát ostromló prófétának reménykedő szavai ezek. Mint zivataros, sötét éjszaka múltán a felkelő nap a villámhasitotta résen előre küldött sugarának kivillanó fénye: úgy világit bele a prófétai óhajtás Izrael népének vérzivataros fellegekkel borított jövendőbe. A régi dicsőség lehanyatlott napja biborszinbe vonta ugyan az égalját, de az is csak vihart jósolt. A rab zsidó nemzet felett az elmúlt dicső múlt fel-fellobbanő világa csak olyanná lett már, mint az északi fény sugárküllős rezgése, mely a haldokló nemzet fentartó erejének egy-egy elkésett lobbanását ha felveti az égbolt aljára. Ott volt már a zsidó nemzet a babyloni vizek mellett s az esti szél siráma onnan hordta szét a hazai tájak felé a sírástól szaggatott, töredezett ének panaszos dallamát: »Rajtad kívül nincs boldogság sehon Számunkra nincs e földön több Sión. Foglyok vagyunk bár és nyögünk [a láncon, De hitünkkel ott csüggünk szent [hazánkon. Pedig romban van már a szent Sión, kifosztva, rombadőlve a Salamon fényes temploma s a féltve őrzött szentedények elrabolva, széthurcolva a messze idegen föld határira. Ebből a szomorú időből hangzik felénk a próféta ihletett jóslata. Jeremiás az égre sirő panaszok embere, a Jehova titkos terveinek szálait bogozgató próféta e szavakban látni véli a Jehova dicsőségének felkelő napját, mely az őt elfedő hitetlenség ködét át- tüzesiti, a nép felett megült búfellegekre a reménység szivárványának himes szálait fűzi. A romok felett borongó próféta előtt feltárul a jövendő, a nemzetére borult bubánat éjszakáján túl látja már pirkadni a szabadság rózsás hajnalhasadását. A romok felett látja sürgölődni a visszatért nép templom- épitő örvendező seregét. A kifosztott szentélyben ott látja ragyogni az elhurcolt szentedényeket, a hallgatag té- reken hallja , zsibongani a visszatért nemzet éltet jelentő örömzaját. Az eddig csak fenyegetést hangoztató ajakon reményt biztatólag zendül a prőfétia : »visszahozatnak az Ur házának edényei és a rabságban levő egész község e helyre.« Jeremiás eme próféciájának fényénél, hadd nyújtom meg én is ez órában az emlékezés reszkető fényű szövétnekét, midőn múltak ködbevesző téréit átfutva egy dicsőséges múltú egyház történetének avult lapjairól olvasni akarok. Keserű az a múlt, szomorú az a lap, melyet lelkem látott vagy csak a szomorú múltnak keserű emlékén szememből pergett könny törte a régen lehanyatlott kurucok csillagának utolsó fellobbanó fényét ilyen sötét színre. Letörött a zászló a majtényipásiton, az emberi önzés és a lehetetlenség ködébe bukott le a magyar szabadság napja. Az összetört tárogatók öbléből nem sirt, nem jaj dúlt már fel a vérig vert magyar nemzet kiújult sebének panaszszava, nem harsant fel többé a magyar szabadSág'harciriadÓja. Bujdosó lett szabadságunk martyr fejedelme s rengeteg birtoka mind elkoboztatok ... Erdőd, a magyar szabadsággal egy méhben fogamzott magyar kálvinizmus fészke, méltán mondhatta magát a magyar-református egyház hivatalos bölcsőjének, hiszen- itt tartattak az első zsinatok. Erdőd, a magyar kálvinizmus- nak egyik világitó tornya, mert az itt nevelt papok vitték széllyel szerte az országba az itt hallott evangyélium sugarait. S múltjához hü maradt. A lelkiismereti szabadság mellett mindenha mencsvára volt a magyar szabadságnak is, melynek oltalmában sok szülötte ártatta a 48-iki csatatereket is. . . . Elnémult a tárogató szabadság- rivalló hangja, annál merészebben szárnyalt ég felé az erdődi öreg templom falai közt az egek Urát is megostromló zsoltár : Perelj Uram perlőimmel, Harcolj én ellenségimmól. Hiszen napról-napra egymást érte a hatalmas földesur egyik másik kuruc kálvinista nemes ellen indított hatalmaslcodási pőre. A mikor az »öreg fejedelem« a magyar szabadságnak a háládatlanság töviskoszorujával koszoruzott, de az igaz hit gloriájáyal övezett fejedelme, üdvösségünk töviskoronás királyának halála ünnepén a megnyugtató örök álomra hunyta le szemét, amaz öreg templom boltjai alatt busán búgott fel utoljára a gyászos zsolozsma: »Legyenek az ő érte hullott könnyek Emlékezetét fentartó könyvek, Sziveteket formáljátok oszlopnak Melynek betűi soha le nem kopnak.« . . . Utoljára zengett az ének az öreg boltivek alatt, mert amit nem tehettek ellenség és viszály, véghez vitte a korszellem és földesúri önkény. A református jobbágyak elűzve, a nemesek birtokaikból önkényesen megszabott áron kibecsülve szétszórattak. A gazdag református egyház birtokai elkobozva, a templom idegeneknek, — kik ma már Istennek hála jő magyar honfiak, — átadva, eltörölte egy századnál továbbra az egykor fényes ragyogó múltú erdődi református ecclesiát. Amit az egyház kincsei közül a szétkergetett hívek megmenthettek, elvittek magukkal azon egyház kebelébe, ahol szerető otthonra leltek. így került egy kehely a mi egyházunk birtokába is, mely hiven megőrizte és osztotta belőle a vigasztalás és bünbocsáűat életadó italát. S hiszem, hogy az ezt hozó ősöknek — kik bár itt otthonra leltek — valahányszor a kezünkbe került e pohár, szivük mélyén mindig megrezdült ama fájdalmas húr, mely azt zsongta : Számunkra nincs a földön több Sión. Ám bölcs Salamon szerint: »A mi volt ugyanazon, a mi ezután is lészen és a mi most lészen ugyanaz a mi ennek utánna is lészen; és semmi nincsen uj a nap alatt. (Pred. I. 9.) A történet megismétli önmagát. Jeremiás prof étiája ime kezd valósulni emez elpusztult dicsőséges múltú egyházon. A mesés phoenix madár azon regéje, hogy az minden száz évben elégeti önmagát, hogy a hamvakból megfiatalodva, újjászületve támadjon elő: csodás mély értelmű példázata a magyar egyház történetében előfordult elpusztított, de uj rá megépült egyház sorsának. Jeremiás prófétiája betölt a zsidó nemzeten, két emberöltő múltán visszatérhettek hazájokba s megépíthették újra a templomot. Bár ez nem volt oly fényes és ragyogó, mint amaz első, de építése annál küzdelem teljesebb volt, mert egyik kezökkel harcolva tudták azt csak építeni. Az egyház építés munkája ma is csak igy történhetik. Mig egyik kezünkkel lassan raktuk követ-kőre, másikkal harcolnunk kell. Harcolni a hitetlenséggel, a szükkeblüséggel, önző közönyösséggel s az ezer meg ezer emberi gyö’ngeséggel. De azért lassan bár, haladunk előre az Istenbe vetett hittel, mert tudjuk, akik az Urban bíznak azoknak erejök megujjul s minden háborúságunkban bizton törünk előre, hiszen: »Az Isten a mi reménységünk.« Ámen ! . . . E szavak hangzottak el f. hó 12-én a géresi ref. egyház boltíves templomában Ujlaky Miklós lelkész |aja- káről. A korszellem, az emberiség szivének és értelmének kedély hullámzása nyilvánul meg szívhez szólóan e szavakban. Valóban csudás az élet! A Drágfi Bertalan földesur által Nagy Boldogasszony tiszteletére emelt rom. kath. templom, pár évtized múltán utódai alatt a református hívők szózatát viszi az Ég felé. Majd á következő földesur ismét katholikussá teszi, s elűzvén a nyakas hívőket, uj ma már szivvel-lélek- kel magyarrá lett, jőzanéletü, derék és szorgalmas lakosokat telepit Erdődre. Az Istenség örök nagy eszeményének szolgálatában áll mindenik, egy a célja, vágya, reménysége. Az alkalmat ez ünnepi beszédhez az az aktus adta, hogy az erdődi ref. egyház küldöttsége, átvette régi kelyhét a géresi egyháztól s haza hozta, hogy egyik dísze, nevezetessége legyen épülő uj templomának. A beszéd elhangzása után szép szavak kíséretében vette át Makay Elek erdődi felügyelő lelkész a géresiek kezéből a kelyhet. Legyen ez ünnepély az örök szeretet, az egymást megértés és igaz vallásosság maradandó emléke a szivekben. fizessünk elő az „Erdőd és Vidéke“ társadalmi lapra.
