Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)
1914-06-21 / 11. szám
f r« »**? Előfizetési ár: Egész évre 6 korona. Félévre 3 korona. Előfizetési dijak és a lap szellemi részét illető köz- emények Erdődre a szerkesztőségfeez küldendők. Nyilttér sora 40 fillér. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : Dü: NAGY SÁNDOR ÜGYVÉD. Főniunkatársak: KÓROD! KATONA JÁNOS CHIRKE VILMOS tb. szolgabiró. járási számvevő. Hirdetések és a lap expedíciójára vonatkozó felszólamlások „PÁTRIA“-NYOMDA NAGYKÁROLY Kaszinó-utca 10. sz. küldendők. Megjelenik minden vasárnap Mesebeli vármegye. Küzdelem a létért, ez vezérli az egyedeket, az összességet. Ezt látjuk lépten-nyomon minden téren, — sokszor a nemesebb eszközök félretételével harcolnak egymás ellen az egyesek, község, székhely, vármegye, csakhogy boldogulásukat elérhessék. Egyikmásik város, vármegye ezreket költ a még bizonytalan, csaknem remény télén, évről-évre megismétlődő néhány ezer forint jövedelemért; — ezreket költ, hogy a csak néhány ezer lakossal biró nagy község, kis község, erejét, jövedelmét magához szívhassa, ezzel amúgy is megnövekedett kiadásait némileg kárpótolja. Egyedül Szatmárvármegye névleges székhelye Szatmárnémeti, vele együtt Szatmár vármegye az, mely mindezekkel nem törődik, mely a még könnyen elérhető jövedelmet is eltaszitja magától, — lehet, — bár kétlem, — nincs szüksége rá. Nem-e különös az, — hogy ezen tekintélyes számmal biró és nem lényegtelen jövedelemmel rendelkező járásunk székhelyét, ezzel együtt természetesen környékét elzárja menetrendjének lehetetlen beállításával attól, hogy nem épen csekély jövedelmét székhelyén költse el? Nem sok ugyan, de mindenesetre számbavehető azon 100000, 140000 korona is, amit csupán maguk a havi fizetésből élők elköltenek, talán némileg ez is segítene valamit a minden esetre nagyobb igényekkel felruházott Szatmárnémeti városának. És hogy ezt elérhesse, nem nagy áldozatot igényelne a helyi érdekű sínpáron haladó motorkának. Alig néhány mázsa szén különbözei,’ semmi más egyéb. Kérjük, talán kérésünk nem lesz kiáltó szó a pusztában. Ha talán kérésünk ezúttal is hiába való volna, — úgy magunk teremtsünk, alkossunk magunknak mindennapi megélhetésünkhöz föltétlenül szükséges piacot; — hiszen nem ütköznék talán oly nehézségekbe. Ha jól tudom, meg van itt minden, van ennek szépei körülkerített, gondosan kaszált és be nem kerített, — libalegelőül használt szép piaca, széles, gyönyörűen befásított, parkírozott utcája, — igy semmi sem hiányzik, csak a vásárja. — Van itt járásbíróság, szolgabiróság, adóhivatal, — nem épen lényegtelenebb elem maga az uradalom, hiszen természetbeni járandósága mellett azt hiszem nem csekély összeget ad a mindennapi megélhetéshez szükséges élelmiszerekre, árukra. Hol ezenkívül a jövedelemmel rendelkező ügyvédi kar! Oly szép fekvésű, Istentől is zöldségtermelésre szántföldje, hogy minden nagyobb áldozat nélkül bizonyára megteremné azt a mindennapi főzéshez szükséges zöldséget, amely nélkül, — hiába, a gazdasszony feje fáj. Talán ép oly szívesen adná oda fillérjeit, — melyekből forintok lesznek, — a fogyasztó közönség itt és az itteni termelőnek, — mint a városokban a kétségtelenül megbecsülést érdemlő, de ránk nézve még is idegen bolgárnak. Hogy mennyire jó talaj Erdőd Bolygónk. Nagy utat tett, a nap, a sok bolygó felett... Fáradtan örökké keres nyugvóhelyet. ... Ellankadt fényével állott az ég alján, Szemébe nézhettem és meg is szólitám; »Sokat látott napunk, beszélj ma mit láttál? !.. Örömben és búban látom kifáradtál.« . . . . . . Arcomra vetette lángoló sugarát Fényénél láthattam izzó vörös arcát, És felelt haraggal: Mért kérded halandó! Hisz régen tudod, hogy nem vagyok jót [mondó . . . Avagy nem látod-é, hogy véremben izzóm ? !.. • Hogy sugaraimmal, a véremet szórom . . . Sok nagy bolygót láttam ... s ha felettük úszom Örök balgaságuk vidáman mosolygom. Boldogok bolygói... Óh! te nem értheted Emberi szívbe oly boldogság nem férhet. Szived az örömöt, ha néha még sejti . . . Csalódás orozva — a reményt elejti. Ha e földhöz érek már lángolni kezdek, Arcom tűzben gyűl ki és dühtől remegek . . . Mert látok szenvedést. . . hallok sírásokat, Látok gyűlöletet. . . s elhagyott árvákat. . . Látok tékozolni garmada kincseket . . . Beszélj hát halandó, hol itt a szeretet?! Hol itt a boldogság? s hányán birtok vele?! Tárd ki csak a szived, had tekintsek bele, Nyisd ki és mutasd meg, hogy minek forrása, Öröm, vagy szenvedés elrejtett tanyája ? ... Feleletre várva, a föld permére’ ért És arcomba tűzte biborpiros fényét. Én halkan feleltem: Napom miért kérdesz? Boldogságról tudod úgy sem beszélhetek . . . Szivemet kérdezed? ... hiszen tudod régen ... Lenézve haladsz te oda fönt az égen . . . ... Öreg napom lássad! én szivem kitárom ... Ugye nagyon kevés az én boldogságom ? . . . Többet nem szólhattam, a nap lehanyatlott, A felhős ég alja biborfényben úszott . . . Én még állok soká ... alkony homályában Csöndes utcasarkon, akác illatában . . . A nap nagy szavai lelkemben zsonganak, » Szólj halandó, hányán vagytok itt boldogok ? « Gáspár Bertalan. Krónika. Csakhogy végre hazakerült — mond a feleségem — Itt virasztok és nem alszom várom magát régen Sohsem láttam ilyen korhelyt . . . sohsem elég neki, Azt a helyet ahova megy mindig ő »sepri ki«. Most is tudom, végig járta az összes korcsmákat, Végig nézte hol találhat ivó cimborákat. Nem is értem? . . . hogy is lehet egy helyt annyit ülni, Bűzös, füstös helyiségben egész éjjel züll’ni, Oly helyen hol az emberek szellemi szegények, És ott, ahol nem egyébbnek, csak ivásnak élnek. Mit? . . . Azt mondja, nem engedték magát onnan haza ...? Mert kedvesebb magának az a részeges banda, Mint e szerény kis otthona és a felesége . . .
