Erdőd és Vidéke, 1914 (1. évfolyam, 1-17. szám)
1914-05-31 / 8. szám
2-ik oldal. ERDŐD ÉS VIDÉKE 8. szám. altruismust hirdető igaz vallásosság nélkül létezhetne ember, elképzelhetetlen. Bármily mélyen hatoljon is le a radikalizmus a nagy gazdasági problémák csak sejtett tenger fenekére, minden zugban bele fog ütközni a fenhéjázó áltudományosság ennek szikla-szilárd alapjaiba, melyekről lepattan a rideg cinismus és a legmélyebb tenger fenék ezen szikláiból is messze ki árad az örök szeretet boldogító fénye. . . . Mikor már azt hitte a a gyarló ember, hogy semmi lehetetlen és elérhetetlen nincsen előtte, s a Bábel torony építése által vélte kifejezni szinte Isteni hatalmát: őrök tanúsága az akkor támadt máig is meglevő nagy fogalomzavar. A köd lassan oszlik. Sokak szemét homályban tartja mind e mai napig. Csak a tornyot látják. Annak nagy méreteitől meg- ittasulva, feledik a milieut, fantomok után szaladnak. Nincsen azonban végtelen semmi a világon. Megszűnik majd ez is. A nagy ködben nem tévesztheti meg az emberiséget sem a visszaverődő fényű bolygók, sem az időközi üstökösök reflex fénye: el fog osz- lani a köd, áttöri azt az igaz alt- ruismus ragyogó napja. Építkezések Erdődön. Hosszú idő óta vajjudik már a községháza illetve a jegzzői lak és ezzel kapcsolatban az adóhivatal, vágóhíd és járványkórház építése. A hosszú vaj- judásnak végre is annyi eredménye már lett, hogy a képviselő testület az építkezésekre vonatkozó terveket, költségvetéseket kiadtá az építészeti bizottságnak, javaslat készítése végett. A bizottság Ajtay János elnöklete alatt folyó hó 26-án összeült és javaslatát elkészítette. A javaslat rövid kivonatban a következő : A vágóhíd ésjarványkórház felépítését 6,000—6,000 K. költséggel javasolja a bizottság, tervbe véve azt, hogy a vágóhíd építéséhez államsegélyt igyekszik kieszközölni a község. A vágóhidat a;Károlyi-Erdód vasút állomás közelében a »Tégla-égető« helyen vették tervbe. Amugyis ritkán és meglehetős drágán jutottunk erdődön a húshoz, sokak véleménye szerint most már még nehezebben és még drágábban fog az birtokunkba kerülni sőt ki vagyunk téve annak.i hogy Szatmárról olcsóbban és könnyebben lesz az beszerezhető. Bizony a Vár aljában elfolyó csatorna partja volna legalkalmasabb e célra, ha az uradalom átengedné. Az adóhivatal és adótárnoki valamint a községháza építését, a bizottság ez évről elhalasztani javasolta, tekintettel a nyomasztó penzviszonyra. A jegyzői lak építését 25,000 K. költséggel vette tervbe — a piac-téren — körülbelül a mostani tüzifecskendő szin helyén és körülötte. Ezzel azonban a bizottság nagy fába vágta a fejszéjét mert előreláthatólag a nagy közönség bajosan fog beleegyezni. Hiszen Erdődön nagy piactérre van szükség. Ne tessék aggódni, nem az alsó vásárok tartásához, hanem azon kiirthatatlan pátriar- chalis falusi szokáshoz, hogy itt legel a liba minden felügyelet nélkül. Az államtisztviselők és általában az »indigenák«-nak — azon reménye, hogy — a fent említett építkezések keresztül vitele által a nyomasztó lakbér alól szabaduljanak ismét dugába dőlt. váltott kisülés azonban általánosságban mindenkor jótékony ere- >dőt szül, a gépezet akadálytalanul funktionál tovább, s a feltornyosult viharfelhőkből áldást hozó eső fakadva, uj életkedvvel telik meg a világ. Ez az altruismus a bölcsek igazi köve. Ez az az örökkévaló nagy eszme, mely minden szivet akaratlanul is egységesen hoz dobogásba. Ez egységesítő nagy eszme biztos jegecesedési pontja az emberiségnek. Nem téved el a felekezeti tagoltság labirintjaiban. Ledönti az osztályokat elválasztó khinai falakat, s megtermékenyülve a haza szeretet izzó fürdőjében, a régi bálványok füstölgő romjai felett, felgyújtja a megértés örök mécsvilágát. Az életfolyamat kiegyenlítésre törekszik minden vonalon. Minden ily törekvés azonban csakis az altruismus acélából kovácsolt fegyverrel vívhatja meg az ellentétek bevehetetlennek hitt fellegvárait. Ez az orvosság, mely üdítő balzsam minden sajgó sebre. Ez az a teremtés konyhájából életre kelt tápszer, mely letörli a szemvédők könnyeit, s egyaránt tölti el megelégedéssel azt is, kinek több jutott a földi javakból. Az emberiség jövendő fejlődésének mikéntje kifürkészhetetlen Isteni titok. Olyan irány, olyan folyamat azonban, melyben az — Én a földisten fia vagyok — válaszoltam. Szemei egy pillanatig bámulva szegzödtek rám, mintha váratlanul érte volna válaszom, de csakhamar uralomra vergődött arcán ismét a korábbi pajzán mosoly, csakhogy most már ezerszerte büvölőbbnek, csábosabbnak tűnt fel mint előbb. — Te a földisten fia vagy ? Hol van a koronád aranyos köntösöd, paripád és hódoló udvarod ? Szavába vágtam. — És hol a tied, szépséges holdtündér ? Arcán az ijedtség tükröződött, egészen közelembe jött, ki még mindig ülőhelyzetemben voltam, föléin hajlott és suttogva mondá: — Halkabban beszélj, nemes ifjú, mert megtalálja hallani atyám, a hatalmas holdkirály, s akkor eltűnik arcáról a mosoly, magára ölti sürü felhőpáncélját, mennydörgő hangon pöröl ős villámaival szanaszét csapkod. Borzasztó az ő haragja és én ügyfélék tőle. Pedig ha megtudná, hogy a földre szálltam, bizonyosan dühös lenne. Amig beszélt, éreztem leheletét arcomon s szinte elkábitott hajának illata. Szemeimet behunytam, hogy szabaduljak a varáóslat ahol, de hasztalan, mert már a lelkemet tartotta fogva. Szavainak végeztével szenvedélyesen öleltem át karcsú derekát, magamhoz szorítottam és egy hosszú forró csókot nyomtam üde ajkaira. Odavontam magam mellé a bársonypuha pázsitra. Egy szót sem szólt, nem ellenkezett; kezével végig húzott homlokán, mint a ki mély álomból ébredt fel és egy forró könycseppet éreztem kezemen. — Te sírsz ? — Mit tettél ? — szólt szomorú mőla- bus hangon. Elűztél magadtól. — Miért? Hát nem érzed-e, hogy szeretlek te megfejthetetlen tünemény? Miért akarsz elhagáni ? Hogy martalékául dobj az álomszerű, öntudatlan ábrándnak ? mely feléd vonz, te titkos lény ? Szeress, ne kérdezd, ki vagyok, én sem kérdezem tőled. Tagadőlag ingatta szép fejét, gyönyörű haja az arcomat csiklandozta. — Én a holdkirály lánya vagyok. Olyanformát éreztem, mint aki nem tudja, mit tegyen, mit mondjon. Szótlanul ültem ott, átölelve tartva ott a lányt és hallgattam szive dobogását. Éreztem, mily sebesen lüktet. Nem gondolkoztam, csak néztem őt, bűbájos arcát, melyre a behunyt bársonyos szempilla, mintha gyenge árnyékot vont volna. E mélabus tekintet mégbájolobbá tette, mint a korábbi pajzán mosoly. Szeretsz! kérdem tőle suttogva, szinte megittasulva az érzéstől. — Szeretlek ! — felelt ő és szenvedélyesen ölelt magához, miközben csókjaival borította arcomat, hajamat, kezemet. Tagjaimba édes zsibadság szállt, mire ő hirtelen felugrott mellőlem és elfutott, mielőtt megláthattam volna hová, merre. Izgatottan kerestem mindenfelé, de hiába, nem találtam sehol. Kelet felől piroslani kezdett már az ég alja, mire abbahagytam a hasztalan keresgélést. Közben átjött a komp és hazamentem. Az én erdei tündérem emléke azonban nem hagyott pihenni. Naponként átrándultam az erdőbe, azon reményben, hogy talán megint összehoz vele a véletlen. Egy alkalommal az erdész lakás közelében jártam s mert a nyári meleg egészen eltikkasztott, betértem egy pohár tejre. Szelíd arcú öregasszony fogadott, szívesen szolgált vele, amit kértem, s kedvesen korholó hangon felelt, mikor pénzt akartam neki érte adni. Megköszöntem a tejet és távozni készültem, mikor az én erdei tündérem lépett ki ez egyik szobából. Láttámra elpirult, egy ideig zavarodottan babrált kötényével, azután kifutott az erdőbe — Ki volt ez ? — kérdeztem a meglepetéstől reszketőj hangon. Az öreg asszonynak könny lopőzott a szemébe. — A leányom. Olyan szép, olyan jó és mégsem örülhetünk neki, mert beteg, Holdkóros szegény . . . Hangja zokogásba fűlt. Én szótlanul távoztam. Valami fájdalmas érzés szorította össze a szivemet, melybe a kesérü önvád is vegyült, hogy visszaéltem egy beteg szervezet tehetetlenségével. Az ut kanyarulatánál a leány állott. Várt reám. Ki akartam térni előle, deő közelembe jött és szaggatott hangon súgta felém: — Nem igaz ... ne higyje . . . Ébren voltam ... a végén . . . Azzal sírva elfutott ős sohasem láttam többé. fizessünk elő az „Erdőd és Vidéke“ társadalmi lapra.
