Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1914
5 Collegiumunk Szemefénye ! Hadbavonuló lelkes kis Csapat! A magyar Termopylék hős vitézeinek immár büszke Társai!... ifjú Katonák ... de még e pillanatban — édes Fiaim !... Mélyen sebzett szívem fájó gyönyörűsége, delelőjén álló életnapom fényes szivárványsugara marad e búcsú emléke itt, az én szentegyházam bensejében is, melynek oltárképe szinte a — Haza! Azt a nehány búcsúszót, mely szívemből fakad, véssétek Ti is szívetekbe talizmánul, az eljövendő napok nehéz utaira. Mikor a forrón szerető szellemi édesanya, ez ősi Almamater nevében bocsátlak ki e falak közül Benneteket a küzdelem dicső mezejére, akkor a magyar Tirteüsz lantja s az evangélium égi üzenete zendül ajkamon! Ifjú Barátaim! Úgy-e, jól tudom, hogy a mikor tűzben égő szemekkel látjátok Ti is, hogy soha nem sejtett arányokban tombol körülöttünk a Sátán, Belzebub, Beliál és a minden pokolbéli ördög háborúja; mikor látjátok, hogy a boszút lihegő gyűlölet, a hidegen számító uzsora, a zsarnoki hatalmi őrjöngés, a minden keresztyén emberiességet megtagadó, önerejében nem bízó gyávaság: sárga veszedelmet zúdít, exotikus fekete csordákat hajt és félvad népeket korbácsol Európa s Hazánk szent földére, a becsület, igazság, szabadság, a jog, a hit, egyszóval a Krisztus lobogója ellen; amikor tűzben égő szemekkel látjátok borzalmas fönségében valósulni a költő vízióját: „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!... Mikor: Szétszórt hajával, véres homlokával" — egyetlen hű szövetségesén kívül: — „Áll a viharban maga a magyar!"... Óh, akkor úgy-e, jól tudom, hogy mindezeket látva, eddig ismeretlen láng gyúl szívetekben és hevülő ajkatok egyenként rebegi a költő imádságát: engedd Isten, hogy a dermesztő tél után tavasz legyen! „Harcz tavasza, hol rózsák teremnek, Véres rózsák férfikebleken. S lelkesítve zengjenek a harczok Csalogányai, a trombiták; Ott legyek s az én szívemből szinte Nőjön egy halálos vérvirág!“ Óh, akkor: „Ha ajkam örömteli végszava zendül Hadd nyelje azt az aczéli zörej, A trombita hangja, az ágyúdörej, S holt testemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra S ott hagyjanak engemet összetiporva!“ II.
