Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1912
62 Végelemzésben a. hit, a görög tugtic s latin fides képezik a vallás subiectiv elemét s a vallásos meggyőződés erejét. Bensőbb s egyénibb lelki tulajdonsága nincs az embernek a hiténél, s boldogítóbb nincsen semmi a hit világánál. A milyen az embernek a hite, olyan az ő világnézete s olyan a vallása; a mennyire őszinte, tiszta s határozott a hite, olyan erős s meggyőződéses a vallása is, a mely nem egyéb, mint az egyéni subiectiv hitnek a családban, társadalomban, egyházban s államban való társulási s társadalmat szervező megnyilatkozása. A hitnek ugyanis az a jellemző vonása, hogy obiectivvé akar lenni. Az én hitemet más ember hitévé is akarom tenni s az én hitem tárgyát mások hitével is elfogadtatni s a minő formák között juttatom kifejezésre az én hitemet, az istenség iránt való tiszteletemet, ugyanazokat a formákat törekszem elfogadtatni mások által is. A szentírás nem is ismeri azt a fogalmat, a melyet mi a vallás alatt értünk, vagy a melyet a latin religio szó kifejez. A szentírásban éppen a vallás subiectiv elemei szerepelnek a vallás helyett. Istenfélelem, istentisztelet, vágyakozás az Istenhez vagy az ő házába, engedelmesség, szolgálat {Jutqeíai, O'QilGy.sía, íhuidg ihjns, tpoßo'g d'sov) stb. azok a szavak, a melyek megközelítőleg vannak hivatva kifejezni azt, a mit a vallás fogalmába tartozónak vélünk. Ez a subiectivismus jellemzi Jézus vallását s egész egyéniségét, mert a mit tanít s kortársai között terjeszt, a mit cselekszik és a mire példát mutat tanítványainak, az nem másoktól elsajátított tudás s tanulás által szerzett ismeretek tömege, hanem legbensőbb s e szerint legsubiectivebb élettapasztalás. Egyéniségének varázsa, hatása s magával ragadó hatalma a közvetlen s szívében élő istentudatban, illetőleg Istennek, mint az egész emberiség szerető atyjának általa való kinyilatkoztatásában rejlik, a ki őt nemcsak mesterré, prófétává s csodatevővé tette, hanem az emberi nem megváltójává, a ki életét a legnagyobb készséggel feláldozta az emberiség boldogításáért. Ezt a teljes s tökéletes subiectivismust legszebben kifejezi János evangéliumának ez a jézusi nyilatkozata: „én és az atyám egy vagyunk". Ugyanez a subiectivismus tette oly hatalmas egyéniséggé Jézus legnagyobb apostolát, Pált, a hitnek ezt a rendíthetetlen bajnokát. Ez jellemzi az ókori keresztyénség legnagyobb theologusát, Augustinust az ő dogmatikai alkotásaiban s főleg a predestinatiói tanban; ez jellemzi Luthert, Kálvint s egyáltalán mindazokat a kiváló keresztyén egyéniségeket, kik vallásos téren nagyot alkottak s prófétai működésükkel világítottak nemcsak koruknak, hanem a késő századoknak is. S ez a subiectivismus megvan minden vallásban, megvan a róm. kath. egyházban is, annak daczára, hogy tekintélyhitét minden egyháztagra igyekszik ráoktrojálni s szigorú fegyelmével, büntetésekkel, elnémítással s kiátkozással elhallgattatni s lehetetlenné tenni azokat, a kik az egyház tanításával nem tudnak megbarátkozni s lelkiismeretűket megnyugtatandók, máskép mernek tanítani, írni s cselekedni. A kath. egyház szigorú dogma- tismusával szemben, mint hamu alatt a tűz, lappang az emberek lelkében a subiectivismus, a saját hitbeli meggyőződésre való törekvésnek vágya, mely szét akarja törni a dogmák bilincseit s a lelkiismeret szavára hallgatva
