Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1910

21

Dezső tanárok. Gamauf György coll. igazgató gyöngélkedése miatt nem vehetett részt az ünnepélyen.

Május 24-ikén a nyári deprecatiót tartottuk, mely alkalommal Krcsméry Gyula IV. éves theol. akad. hallgató mondotta a szokásos imádságot, az ifjúság nevében Vietorisz László IV. éves theol. akad. hallgató, a tanárikar nevében pedig dr. Szlávik Mátyás theol. akad. tanár mondott beszédet, mely következőképpen hangzott:

„Mélyen tisztelt Kartársaim! Kedves Ifjúság!

Élő, szerves kapcsolat van vallás és tudomány, egy prot. templom és egy prot. főiskola között. Karöltve halad egymással a keresztyénség és a tudomány, sőt a protestantismus hit- és lelkiismereti szabadságánál fogva lényegileg rokon a tudománnyal. Baj van ott az emberiség szellemi haladása körül, a hol akár a vallás a tudománynak, akár pedig a tudomány a vallásnak ártalmára van. A mi evang. egyházunk ezt a nagy gondolatot, az emberi művelődés e vis vitálisát, a reformatio óta mindenha vallotta s kevés kivételektől eltekintve, a gyakorlatban is megvalósította. Hisz’ a protestantismus alapeszméje a hivők egyetemes papsága, mely őket arra kötelezi, hogy mindenki a maga körében tőle telhetőleg a legjobban neveljen, tanítson és a haladást és a kultúrát fejleszsze és terjeszsze. Azok a nagy eredmények, a melyeket a népek és nemzetek művelődéstörténete felmutat, jórészben a protestantismus reformáló és haladó szellemének a kifolyásai, s ha a nemzetek történeteit elfogulatlanul vizsgáljuk, azt látjuk, hogy — példa rá Németország és Anglia — kiválóan prot. nemzetek azok, a melyek a nyugaton máig is vezetnek. S mert a protestantismus altruisztikus alapeszméje teljesen összeforrott az emberiség nagy kulturérdekeivel, azért Magyar- országon is a tanítás, iskoláztatás és irodalom révén nemzeti közművelődésünk egyik leglényegesebb alkotórészévé lett.

Csak természetes tehát a mi nagymultú főiskolánknak az a kegyeletes szokása, hogy mi coll. tanárok és ifjúság évenként kétszer ebben a templomban közösen, egy család módjára az úrvacsorában, mint szeretetlakomában részesülünk. Hisz’ mindkettő temploma az igazságnak, a melyet kutatunk és hirdetünk, s temploma a szeretetnek és kölcsönös bizalomnak, mely bennünket egymáshoz fűzve, egyetlen feltétele és biztosítéka a mi sikeres munkásságunknak. Itt erősítjük magunkat a vallásos hitben s az egymás iránt való szere- tetben, a mi éppen az úrvacsorának: a prot. kommuniónak a lényege.

Manapság a forrortgások, az eszmeáramlatok küzdelmeinek lázas korát éljük. Közelebbről két nagy ellensége van ma a keresztyénségnek s a haladó tudománynak. Az egyik, az „ősi ellenség'1 mereven a régi dogmák és hagyományok sánczaival veszi magát körül, indexekkel és encyklikákkal anathematizál minden modern haladást és fejlődést s hatalmi kérdésnek kezel és minősít minden vallási igazságot, még a tágabb socialismus világában is. A másik a szélső radikálizmus, mely a keresztyénség összes vallási és erkölcsi értékei, eszméi, igazságai és intézményei ellen intézi a maga támadásait s képzelt ideáljai érdekében egoisztikus alapon lába alól elrúgja a múltnak hagyományait s a hazai történelem tanulságait. Az egyik kizáró-