Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1908
6 részesüljünk. Nekünk ugyan, tanároknak és tanítványoknak egyaránt, maga a Collegium is templomunk, temploma az igazságnak, a melyet hirdetünk és kutatunk komolyan, s temploma a szeretetnek s a kölcsönös bizalomnak, mely bennünket egymáshoz fűzve, egyetlen feltétele és biztosítéka a mi sikeres nevelő és oktató munkásságunknak. S mégis bejövünk oly gyakran a Collegiumból a templomba, bejövünk ide különös benső érzéssel s kellő előkészeülettel a deprecatio alkalmával, hogy itt erősítsük meg egymást kölcsönösen a vallásos hitben s az egymás iránt való szeretetben, mert ez teszi éppen az úrvacsorának, mint szeretetlakomának, az ú. n. prot. communiónak lényegét. Fölhív bennünket erre különösen a mai alkalom, a reformatiónak a deprecatióval egybekötött ünnepe. Vizsgáljuk meg tehát magunkat s komolyan magunkba szállva elmélkedjünk a felett, hogy mit keresünk mi, tanári-kar és ifjúság, a reformatióval egyesített collegiumi deprecatio ünnepén az Úr házában ? Bizonyára vallásos hitet a mi szivünkbe, s testvéri szeretetet egymással való érintkezéseinkbe. Vallásos hitet keresünk mi itt mindenekelőtt a mi szíveinkbe. A mi dicső reformátoraink is e hitet keresték, a melynek úgyszólván nyoma veszett a középkori egyházban. S a midőn a hitet a ceremóniáktól megtisztították, s az embernek az Istenhez és a Krisztushoz való közvetlen vallásos viszonyát helyreállították, egyúttal felszabadították a tudományt, a szabad kutatást, s a lelkiismereti szabadságot. Luther hit által való megigazulását Cartesius «Cogito ergo sum»-ja követte. S e kettő mai napig is karöltve halad egymással. Tudományos műveltség és hit kölcsönösen feltételezi és kiegészíti egymást. E vallásos hitben erősít meg bennünket a mai ünnepély, a midőn itt megújítjuk a Krisztussal, mint az emberiség megváltójával való életközösségünket; e vallásos hit az, mely nemcsak megnemesíti, hanem egyúttal meg is termékenyíti a mi tudásunkat, mi nélkül üres és czéltalan volna maga az élet, s hiábavaló volna a mi tudományos kutatásunk. Keressük e hitet és ápoljuk azt magunkban, hogy senki el ne vehesse tölünk az életnek koronáját. Mindenkor gyermekek legyünk abban az élénk és igénytelen hitbeli fogékonyságban, a melylyel istenországa javait fogadjuk, mindenkor ifjak maradjunk a minden jó és szép iránti szeretetben; s mindenkor férfiakká legyünk a Krisztusban, érettekké és erősekké az élet küzdelmeiben. Mert hát én úgy látom és tapasztalom, hogy nekünk protestánsoknak, mint Jézus követőinek, széles e világon, a történelem folyamán az a rendeltetésünk, a mi volt a Jézusé, s általában az igazságé: küzdeni egész a kereszthalálig, meg is halni, el is temettetni, de koporsónkból, sírunkból feltámadni s új életet teremteni. Harcz volt a reformatio, harcz a protestantizmus, a mint harcz volt a Jézus élete, a ki maga mondotta: «Azért jöttem, hogy fegyvert bocsássák». Vajha ebben a harczunkban a hitért és az igazságért a mai alkalom is erősítene meg bennünket! Tehát vallásos hitet a mi szíveinkbe, de egyúttal testvéri szeretetet egymással való érintkezéseinkbe. Mi a Collegiumban egy nagy család vagyunk, a melynek fejei a tanárok, tagjai az ifjúság. Mint a családnak tagjait, úgy a a Collegiumot is: a tanárokat s az ifjúságot az egymás iránti szeretet, becsülés és kímélet köteléke tartja össze. Olyannyira összetartozunk egymással, hogy
