Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1907
12 szenvét megnyerte. E jellegzetes tulajdonságai megnyilatkoztak a kathedrán is. Mint tanár a görögöt pótló irodalmat, a philosophiát és a magyar-nyelvet tanította. Szakképzett ember volt, a ki magát folyton művelte, szabad óráiban kizárólag tanulmányainak élt. E mellett igazi költői lélekkel volt megáldva. Csendes, nyugodt óráiban szívesen társalkodott a költészet múzsájával. Költeményei a különböző szépirodalmi lapokban jelentek meg. A Széchenyi-körnek estéin költeményeivel, népszerű felolvasásaival idejövetelének első évéiben gyakran jelent meg s aratott elismerést kényes ízlésű közönségünk előtt. A Collegium nagyobbszabású ünnepélyein is közreműködött. Elénk emlékünkben él pl. az a szép költeménye, a melyet a Collegium által rendezett millenniumi ünnepen dr. Horváth Ödön Szavalt el mély hatással. De előszeretettel vette tollára a tudomány kérdéseit is. Számos tanulmánya jelent meg itt-ott; önállóan külön kötetben figyelemreméltó e munkája: «A halhatatlanság hite». Legutóbb a M agyar Nyelv cz. tudományos nyelvészeti folyóiratba dolgozott; állandó munkatársa volt a Magyar Tudományos Akadémia Nagy Szótárának ; szívesen közölt felszólításra kisebb tárcza-czikkeket a vidéki lapokban; így különösen dr. Horváth Ödön szerkesztése idejében az Eperjesi LAPOKban. Sajnos, hogy lelkének gadagságát nem tárhatta ki eléggé; az élet nehéz küzdelmei, a sors csapásai megbénították teremtő erejét és kedvét; a betegség erőt vett gyenge testén, már az 1900. év végén súlyosabban megbetegedett, kénytelen volt magát félévre szabadságoltatni. Habár komoly bajából felépült, többé egészségét nem nyerte vissza. Ez idő óta teljesen visszavonult a nyilvános élettől; nejének, serdülő leánykájának s kis fiának, a kiket rajongón szeretett, szentelte idejét, érettük fáradott, munkálkodott — szinte erején felül. Kötelességeit azonban ezentúl is — halála perczéig — híven teljesítette. Az idő előtt megőszült, elerőtlenedett tanár nap-nap mellett ■— még ha órája nem is volt — feljött a Collegiumba, abba a Collegiumba, a melynek szelleme őt is magával ragadta, rabul ejtette! Onnan, az ősi épületből kisértük utolsó útjára. Fájdalomtól megtört öreg édesanyja, neje, gyermekei, a Collegium fenntartó-testülete és tanári kara, tisztelői és barátai itt, a Collegium főbejárata előtt felállított ravatalnál búcsúztak tőle. A gyászszertartást Korbély Géza ev. lelkész végezte; a fenntartó-testület és a tanári-kar nevében Gömöry János főgymnasiumi igazgató a következő beszéddel búcsúztatta el a drága halottat: „Mélyen tisztelt gyászoló közönség! “ Még csak néhány hónapja múlt, hogy a Collegium egyik büszkeségét, a tudomány sok reményekre jogosító mívelőjét megrendült lélekkel kisértük e helyről utolsó útjára s íme, most ismét gyászunk van : a Collegium buzgó tanára, Kubányi Béla nincs többé! Az enyészet hatása, az emberi élet múlandósága mindig fájó érzéseket kelt az emberi szívben, de kétszeresen súlyos a fájdalom, kétszeresen nehéz a megbékülés a halállal, ha egy oly férfiú ravatalát kell körülállanunk, a kit hirtelen, váratlan szólít el tőlünk az élet és halál szabados ura, Istenünk. A lét és nem lét nagy kérdése előtt megrendül a gyarló emberi szív, töprengő lelkünk Madách Adámjával önkéntelenül felkiált:
