Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1902
34 Egyenlő előtte az életunt aggastyán és a munkabíró férfi; a szerető apa és a csecsemő gyermek; a lelki szegény és a törekvő tudós; a földhöz ragadt napszámos és a pazarló nagyúr! A halállal szemközt látjuk csak: mi semmiség az emberi élet és annak minden magassága és mélysége. A tiszavirág röppenése a napsugárban ! Egy-egy hullámfodra a zúgó haboknak ! Más és más a tenger fodra minden perczben és a tenger mégis ugyanaz. Más és más egyének alkotják ezt az iskolát, ezt a várost, ezt a nemzetet, ezt a földet minden órában... és az iskola, a város, a nemzet, a föld mégis mindig ugyanaz. A tenger változatlan. A világegyetem örök. * Mi a büszke ember ? A teremtés ura ! Kicsi pont a nagy végtelenségben ! Kicsi sajka a végnélküli tenger hullámain. Apró árbocza a szabad akarat, mely a sajka futását irányítja. De jöhetnek dúló viharok, melyek ketté törik az árboczfát, mint gyermek a játékszerét. Iránytalanul hányódik a kicsi bárka a hullámok hátán. És a szélroham oda sodorja a kietlen sziklához, melyen ezer darabra törik. Nem a teremtés urai vagyunk mi! De parányi porszemecskék a végnélküliségben! Hiszen kicsi pont csak a mi földünk is a világok miriádjaiban, az aeonok végtelenségében! És ezt a csöppségünket soha nem érezzük jobban, soha nem érezzük inkább, mint a mikor a halál csontos kezét látjuk közelünkben. Mert a halál számunkra a vég. De csak a mi számunkra! A világegyetemben nincs halál, nincs születés; nincs vég és nincs kezdet, nincs ok és nincs czél... hanem csak örökös lét van. Ez a nagy harmónia, melynek zengése áthat a világokon, de a melynek összhangját oly kevesen értik meg, oly kevesen tudják felfogni. Ez az örök harmónia hozzon megnyugvást szivünkbe! Ha az anyag nem vész el e világon : nem vész el az anyag és szellem együttes munkája sem. Minden hatás nyomot hagy a nagy mindenség körében! Minden munka megtermi gyümölcsét. Te, kedves Kartársam, a jó munka harczosa voltál! Hatásod el nem múlhat! Emléked el nem enyészhet! Megőrzi azt a kartársak szeretete, hallgatóid szive és a Collégium története! És most, midőn utoljára állottál meg ez «alma mater» kapójának küszöbe előtt, melyet annyiszor léptél át, hadd mondjuk mi is itt utoljára Neked a búcsú szavát: «Isten veled»!“ A szomorú történet gyászos emlékétől csak lassan tértek vissza a kedélyek a nagy nemzeti emlékek hangulatába, mi most az egész hazát székiben, liosz- szában áthatja.
