Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1900
47 Programmunk legkimagaslóbb pontja kétségkívül a Kolozsváry Kiss Lajos által előadott s Csengey Gusztáv theologiai tanár úr ihlett tollából kikerült óda volt, melyben a kiváló szerző történelmünk e szép korszakának törhetetlen bajnokát, Bethlen Gábort, nemcsak mint a reformáczió előharczosát, hanem mint nemzetünk szabadságának őrét és alkotmányának megvédelmezőjét jellemzi. Szép beszéd volt a Köhler Jenő joghallgatóé, melyet egész terjedelmében itt közlünk: „Mélyen tisztelt Közönség, szeretve tisztelt Tanári-kar, kedves Barátaim! Egy maroknyi nép voltunk és ezer év óta itt élünk küzdve, elnyomatva, üldözve, irtva és ma mégis többen vagyunk, mint valaha és gyarapodva indulunk egy új ezredév küzdelmei elé. Sem ki nem pusztultunk, sem át nem formálódtunk mássá, sem országunk nevét el nem vesztettük, sem históriai öntudatunkról le nem mondottunk; sőt éppen ellenkezőleg: mindezt megtartottuk, — megtartottuk itt Európának a legkényesebb, legveszedelmesebb (igaz, hogy legszebb és legáldottabb) helyén, a hol Európa és Ázsia, a civili- satio és barbárság századok óta csatáznak; a hol rajtunk kívül senkinek sem sikerült országot, rendet, műveltséget alapítania, s a hol mi megvédelmeztük és fentartottuk nemzeti szervezetünket, az alapított országot, tatár, török és német ádáz, véres ostroma és öldöklése ellenében. És vájjon mi adta a magyarnak azon csodálatos erőt, azon gondviseléses, titokzatos hatalmat, hogy itt egymaga, teljesen önerejére utalva, távol minden testvérnéptől, uralmat alapítván, azt fentartani is képes legyen. Nemzetünknek soha el nem enyésző két legfőbb erénye volt az a titokzatos hatalom, mely daczolni birt a legádázabb fergeteggel is. Az első az igaz hazaszeretet, a másik a hálás kegyelet nagyjaink iránt. Az megaczélozta karjainkat a küzdelemre, ez kijelölte a boldogulás irányát, ez tett ellenállhatatlanná, ez tett örökéletűvé minket, ez adta országalapító hatalmunkat. Hála az Égnek — «elfáradt már a vész haragja» — látjuk és érezzük, hogy a vihar «elnémult a csatákon» — s így hiszszük és reméljük is: «lesz még ünnep e világon». A nemzet okulva a múlt veszteségein, nem akar már többet Európa homlokán fegyverrel tombolni, hanem a kultúra szelíd és hódító hatalmával: a művészettel és tudománynyal akar magának barátot és babért szerezni; — állandó szeretetének és kegyeletének jeleként ércz-szobrokat és palotákat emel azoknak, a kik gazdag szellemük alkotásával gyarapították lelki kincseink tárházát. E kövek, ez oszlopok, melyekbe a művész lelke életet lehel, mind megannyi gyúpontjai lesznek a hazaszeretetnek, szent oltárai a magyarnak, hova évszázadokig zarándokolni fognak utódaink, csakhogy élő hitük szeretetével leboruljanak egy szent helyen, ott vezekelnek, imádkoznak, hogy elgyötört lelkűknek enyhet, vigaszt találjanak. Az a szent örökség, melyet hazánk nagyjai reánk hagytak, nem veszhet el soha — a nemzet szivébe van az zárva, s míg ezt könnyelműen, botorul el nem pazarolja, mindaddig biztos zálogát birja nemzeti létének, jövőjének, jövője nagyságának. De vájjon elpazarolja-e ? Nem-e az ellenkezőt, a múlt örökéhez való hálás, szívós ragaszkodást
