Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1898
4 Pahigyay Gusztáv törvényszéki elnök vezetése mellett a bírói, Almássy Andor erdőtanácsos és Harmancsok György bányafőnök vezetése mellett az erdé- -szeti, illetve bányászati tisztikart, Hoffmann Mór pénzügyigazgatót, Kotradov Mihály, Kovaliczky Kornél és Sass Bertalan kanonokokat, Matavovszky Béla helybeli és Nemes Lajos zempléni tanfelügyelőket, a gör.-kath. theol. és prea- parandiai tanári-kart, Láng Mihály igazgató vezetése alatt a kisdedóvónőképző- intézet tanárkarát, Kubinyi Albert egyházfelügyelőt, Draskóczy Lajos, Liptai Lajos, Novák Mihály ev. lelkészeket, dr. Janicsek kir. kath. főgymn. tanárt és másokat. A hölgyek s közöttük a Sárosvármegyei Jótékony Nőegylet képviselői, belépő-jegyekkel a karzaton foglaltak helyet. A rendezés körül az igazgatónak Engler L., Jatnniczky L, Jamniczky Gy., Szlopovszky K, Járossy M, Krafta N. theologusok és Menesdorfer B., Gasperik 1., Legeza I. joghallgatók voltak segítségére. A magasztos ünnepély, mely minden pontján fényesen sikerült, Kapi Gyula tanár vezetése alatt egy alkalmi énekkel kezdődött, melyet a tanítóképző-intézet énekkara adott elő. Ezt követte Dedinszky Aladár IV. é. theologus komoly alkalmi imája, a melyet állva hallgatott meg a díszes közönség. Következett dr. Szlávik Mátyás coll. igazgató gondolatokban gazdag s figyelemmel hallgatott emlékbeszéde. Osztermann Ernő III. éves joghallgató Ábrányi Emil «A nyolczadik tőr» czímű mély érzésű költeményét szavalta el hatásosan. A Szánik Ernő énektanító által vezetett főgymnásiumi dalkar által előadott «Hymnus» fejezte be a Collegiumhoz oly annyira méltó gyászünnepélyt, melyről a díszes közönség a legnagyobb megelégedéssel távozott. A collegiumi igazgató beszéde következőleg hangzik: „Mélyen tisztelt gyászoló Közönség! «Egy szó nyilallott a hazán keresztül! Egy röpke szóban annyi fájdalom !» .Királyasszonyunk meghalt!... Hazánk és nemzetünk valóságos jószellemét, igazi védőangyalunkat veszítettük el Benne ! Oh, mennyire igaza volt jóságos királyunk ő Felségének, a mikor a fájdalomtól zúzott szivének mély gyászában is reánk gondolva — leghívebb nemzetére — ajkait ez a sóhajtás hagyta el, hogy: «Méltán siratják a magyarok a királynét, mert benne legjobb barátjukat veszítették el!» Igen !. .. Legjobb barátunk volt ő mindig !... Csakugyan reszketünk egész lényünkben, — megrendül kebelünkben a szív, könnybelábbadt szemeink előtt homályba borulnak a gondviselés útjai, midőn meg kell vallanunk, hogy: «Leesett a mi fejünknek koronája!»,— hogy rajongással szeretett felséges királynénk, nemzetünknek boldogító, jóságos nemtője, ott a távol Svájcznak szabad földjén, orgyilkos kéznek esett áldozatul! Oh! Úgy rémlik előttünk, mintha kizökkent volna mederéből és visszafelé rohanna az idő, mintha a görög tragédiák rég letűnt világából rémítően szállana ki a sötét balsors, az ádáz végzet zordon hatalma!... Milliók hálája egy nemzet örökké hív kegyelete, odaadó szeretete, mely szüntelenül körüllengette királyi alakját s buzgó fohászaival, áldásaival kisérte lépteit ott a távol idegenben is, hol búsan bolyongott, mint egy «emberektől elbújdosott fájdalom», mindez nem tarthatta vissza fölkent dicső lényétől az ólálkodó gonosznak démoni hatalmát!... Az a ravatal, a melyre őt fektettük, — jól mondotta a koszorús költő
