Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1897

Óh szép idő! Meg tudnám énekelni,

De fáj e nagy múlt, fáj most én nekem,

A gyöngyöt is a kagyló sebe termi,

Úgy fáj e seb! ■— de szólj csak, énekem! Halkan borongjon hangod méla árja, Ringass el — úgyis álom volt csupán . . . Oh boldog álom, népem ifjú álma, Emlékezem rád ötven év után.

Nyugat felől a zúgó szél megindul, Felhő gyülekszik, zeng a zivatar,

Titkos moraja fölráz álmaimbul —

Óh merre indulsz tévelygő magyar! é Van-e e kornak biztató iránya.

Hogy fogva tart az úttalan vadoné . . . Tárogatóid büszke harsogása Elvész a messze kéklő ormokon.

A nap hanyatlik, egyre nő az árnyék, Tavasz reménye elsötétedik . . .

Bús alkonyán az emlék mire vár mégé Szép holdvilága elfogy reggelig.

Tarlott meződet fris harmat takarja,

Miért bolyongsz a horpadt sírokon Más szózat int már, új idők magyarja, Idegen nékem, véled tán rokoné

Új ünneped lesz, áldozatra készülj\

Szenteld meg azt — tán jobb sorsod les zen. /

Úgy is haladhatsz, bárha nem vitézül,

Élsz elfeledve engedelmesen.

Új ünnepedhez kész immár az oltár,

Tán ott erősebb Isten lesz veled . . .

De eltagadd, hogy e napon mi voltál! . . . Az újkor int — feledj magyar, feledj! . . .

Feledj, ha tudsz, ha ezt lehet feledni:

Ha boldogít új bálvány-istened . . .

Vagy tudnád még a nagy eszmét követnié . . Úgy ez a nap lesz igaz ünneped.

Még egyszer — élni, vagy meghalni érte Ha lesz hited, úgy tenni lesz erőd.

Föl hát! a magyarok nagy Istenére Esküdj fel úgy, mint ötven év előtt!