Evangélikus egyházkerületi collegium, Eperjes, 1896
25 tendő, úgy Hazslinszky Frigyes, mint a mathematika és természet- tudományok tanára, nem kevésbbé az, a mint az máskép alig hihető, hisz nevelése humanisztikus volt s a klasszikusokat mindig szerette s örömmel olvasta. S ha Vandrákot bölcsészeti képzettsége a legtisztább ideálismus régióiba emelte, úgy Hazslinszkyt a természet tüneményeinek szépsége, harmóniája s megmásíthatatlanoknak látszó törvényei szintén fölébe emelték a vulgus profanum gondolkozásának. S ha az egyiknek a magasban szárnyaló lelke leszáll, hogy eszméit megismertesse, közölje s megszerettesse velünk, akkor a másiknak lelke felemelkedik a magasba s a természet egyszerű tüneményeinek megfigyeléséből felemel a törvény s eszme magaslatára. Mindkettő egyaránt nemes, csak az út s a mód más, a melyen az eszmének s az örökkévalónak megismeréséhez vezetnek. Egyiknek világa az ember lelke s mindaz, a mi a lélekre közvetlenül vonatkozik, másiknak világa a természet ezernyi ezer változatosságával, melyben az egységet keresi; egyiknek sajátja az esztétikai, másiknak inkább az intellectuális erkölcsiség, s míg amaz a szívre közvetlenebbül s melegebben hat, addig ez a gondolkozásra appellál, hidegebben hagy, de az élet viharai közötti megélhetésre jobban edz. Ha lehet e kifejezéssel itt élnem, úgy Vandrák az ideál-reálismus, Hazslinszky a reál-ideálismus követője. Daczára annak, hogy gondolkozásában oly kiváló volt s buz- gósággal, bizalommal, jövőbe vetett reménységgel és kitartással fáradozott tanügyünk érdekében, hitetlenséggel és vallástalanság- gal vádolták ellenfelei. Igaz, hogy az ő hitét nem nyűgözték az egyháznak hitvallásai, szabadságra törő s a természet szép harmóniájában Istent kereső lelkét nem elégítették ki a száraz dogmák: de midőn mindenütt az igazság után kutatott, mert azt szerette s az igazságot hirdette tanítványainak is, és midőn ezen igazságot az erkölcsivel s a jóval összekötötte, maga is jó példát mutatva tanulóinak, akkor nem szabad őt hitetlenséggel vádolni. Keresztyénnek és protestánsnak tudta magát s büszkén vallotta magát annak, mert meggyőződésből volt protestáns. Istenét ott szerette imádni a világ nagy templomában, hol a harmat gyöngye a fűszálon, az égbe emelkedő pacsirta dala s a napfénynek mindent éltétő sugarai oly meghatóan s oly szépen magasztalják a világ Alkotóját: «mindeneket bölcsen teremtettél, betölt a föld a Te gazdagságiddal». * * * Collég. Ért. 4
