Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1893

15

az, hogy a koldusbot felé haladókat avagy rohanókat az elszegényedés lejtőjén feltartóztassa.

A közsegélyezés subsidiarius természete felől kétségben nem lehetünk, mert az 1886. évi XXII. t.-cz. 145. §-a a községet szegényeinek eltartására azon esetben kötelezi, ha a jótékony intézetek segélye és egyesek könyöradománya a község szegényeinek ellátására elegendő nem volna.

A községek azon szabadsága, hogy szegényeik ellátásának módját bölcs belátásuk szerint határozhatják meg, a szegényápolás országos egységességét csírájában fojtja el, pedig ez az államra nézve veszélytelen szegényápolás kezdetének kezdete. Szegényeink tényleges ellátásáról, 1886. után is, minden bizonynyal annyi áll, hogy — miután szegényeink számára mindennap más és más család konyháján sütnek-főznek és ők minden ház küszöbét átléphetik, ámbár egy házban sincs saját otthonuk s konyhájuk és egy család asztalánál sem terítenek számukra -—- az ellátás változatossága ellen aligha lesz panaszuk, a mi azonban azon kérdést illeti, hogy az ellátás ezen módja: a koldulás, a melynek teljes kiirtása nélkül modern szegényápolás nem képzelhető, alkalmas-e a szegény elsőrendű életszükségleteinek fedezhetővé tételére: a szegény ála nálunk inkább akkor kopnék fel, ha a községek a kihágásokról szóló törvény által el nem tiltott koldulást nem tűrnék el és a szegényeket maguk látnák el. A községi kenyérért folyamodók iránt községeink tisztviselői mindig nagyon figyelmesek lesznek, megtudakolják a szegényektől, hogy hová valók, hogy olyan rokonuk (szülő, nagyszülő, gyermek, unoka) avagy cseléd-iparosgazdájuk nincs, kik a szegényeket első sorban eltartani kötelesek; hogy vagyontalanok és a közsegélyezésre megérettek, de a szegényt nem egyszer azért lesznek kénytelenek kenyér nélkül elbocsátani, mert a községi képviselőtestület által megszavazott községi adó: községi kenyér már elfogyott, az új kenyér, az új szegényügyi költség megszavazása és annak törvényhatósági jóváhagyása meg a messze jövő titka.

Nos arról szó sem lehet, hogy a magyarországi közsegélyezési törvényeket a szegények életük szilárd palládiumának tarthassák és hogy a községek közsegélyezési kötelezettségének correlatuma a szegények részén magánjogi keresettel megvédhető jog volna.

A most tartott szemlén a kül- és belföld törvényhozásainak nevezetesebb szegényügyi alkotásai közül kettő kiváló mértékben ötlik szemünkbe: egyszer a törvények által mindenütt rendelt —- a szegény által azonban a magánjogosítvány útja és módja sze-