Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1892
2 A legpontosabb kutatásnak is meg kell állania ott, hol — éppen az ő művére támaszkodva — nyilvános szereplésének rövid tárgyalását befejezi. S így természetes kívánságunk, — hogy a nagy férfiak ne csak világraszóló műveikkel ejtsék lelkünket csodálkozásba, hanem gondolkodásmódjuk nemességével, jellemük tisztaságával, világnézletük mélységével is elragadjanak, magukhoz kapcsoljanak bennünket — csakugyan betöltetlenül maradna: ha szellemi egyéniségét oly tisztán meg nem őrizte volna halhatatlan alkotása. Személyes tapasztalatai, meggyőződése, gondolkodása, elvei ebből sugároznak elő; sajátszerű tartózkodását ez magyarázza, működése sok rejtélyesnek látszó részletét ez világosítja meg. ^ :Jc íJí Kétségtelen, hogy Thukydides a szorosabb értelemben vett tudomány terén szerezte meg magának a koszorút. Mégis helytelenül fognók föl egyéniségét, ha őt pusztán szakembernek tekintenők; ha azt hinnők, hogy a történetírást — mint tudományt — tisztán önczélnak tartotta, hogy továbbá pusztán az igaznak, a valóságnak kikutatásában és pontos megismertetésében látta a történetírás főczélját, hogy végre csak azért mondta el kora epochalis eseményeit, hogy azokat a feledéstől megmentse. Előéletét — mielőtt t. i. magát egészen a történetírásnak szentelte — csak részben ismerjük; nyilvános szerepléséből — melyben kétségtelenül életfeladatát látta, ha ugyan meg nem fosztja tőle polgártársainak rövidlátása, alaptalan gyanúsítása, kicsinyes boszúszomja — csak annyit tudunk, mennyit ő maga megemlített. De ez is elég arra, hogy életének minden ízében gyakorlati természetét belássuk, s megtudjuk egyúttal az okot is, a miért szelleme a gyakorlati tudomány felé fordult akkor, mikor a nyilvános szereplés teréről leszorítva tudta magát. A történeti kutatás rá nézve nem önczél, hanem elsősorban eszköz; czélja pedig kézzelfoghatólag az, hogy a peloponnesosi háború történetéből valóságos állampolitikai kézi könyvet szerkesz- szen a következő nemzedék számára, mely «azokat, kik a múltról hű képet akarnak alkotni s ujjmutatást óhajtanak a jövőre... teljesen kielégítse.» (I. 22.) Műve «nem pillanatnyi szórakoztatást hajhászó csillogás, mint inkább maradandó szellemi kincs akar lenni». (U. o.) Ezért külömbözteti meg határozottan és élesen az elméleti történetírást — a gyakorlatitól; a szellemnek a múlt hű ismeretéből folyó s a jelen önálló megalkotására irányuló gyakorlását értve az utóbbi alatt. Művét e gyakorlati czélra törekvés miatt illette
