Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1892
61 Egyházi s Iskolai Lapba, a Sárospataki Lapokba, a Magyar Tanítóképzőbe, a Sárosmegyei Közlönybe; számtalan a népiskolai tankönyvek bírálata, melyeket egyrészt tanügyi lapok számára, másrészt mint a kerületi tankönyvbírálóbizottság tagja a bizottság megbízásából írt. Élesen kidomborodó paedagógiai egyénisége nem igen tudott a tankönyvirodalom sablonszerű termékeivel megbarátkozni; de szelíd lelke azért még sem ítélte el e silány termékeket, hanem még abban is, mi boszűságát keltette fel, talált valami kis dicsérni valót. S ebben jelenik meg valóban írói szeretetreméltó jelleme, hogy soha sem ítélt el fitymálva senkit és semmit, mit mai napság a törpe óriások oly előszeretettel gyakorolnak, mások érdemeit ócsárolva, holmi ötletszerűleg támadt és meg nem gondolt tetszetős phrasisokkal saját írói törpeségüket roppant nagyra feltüntetve és felfújva. Koczkacsoportos számológépet is szerkesztett, mert a meglevő számológépek használatával nem tudott megbarátkozni. E számológép tanítványai körében igen szépen kezdett elterjedni. Iskolai használatra számos egyszerű s házilag is könnyen előállítható taneszközök készítésével tanítványaiban is kedvet ébresztett, hogy a költséges és azért a szegény falusi iskolában be nem szerezhető eszközök helyett, maguk hajlandók és képesek legyenek a czélnak megfelelőket készíteni. Szóval, csak tanítványainak és intézetének élt; visszavonult a társadalomtól, melynek nagy phrasisokban nyilvánuló ürességétől irtózott, mely az embert nem áldásos, habár csendes és szerény munkássága, hanem hangja után ítéli meg. Vezérszerepet nem játszott soha és sehol; nem kezdeményezett soha semmit. Vezérszellemnek akarta őt olyasvalaki tenni, ki nem ismerte őt, csak képzelte, hogy ismeri; ez insinuatio ellen maga a megboldogult bizonyára teljes erélyével tiltakozott volna. De igenis egész lelkesedéssel, odaadással, egész munkaerejével karolta fel azt az ügyet, melyről intézetének haladását, felvirágzását, tanítványai boldogulását joggal várhatta; magáévá tette azt az ügyet, s magyaros tollával bármikor szolgálatába állott, erősen kifejlődött egyéniségénél fogva sajátjának látszott az. Tanítványai háláját és szeretetét bőségesen kiérdemelte; mert tudták s tudják, hogy csak nekik élt, más működési köre nem volt, máshol nem talált igazi szellemi élvezetet, mint közöttük; örült fejlődésüknek; de nem csüggedett, ha szavai terméketlen talajra hullottak; újra s újra kezdte-meg a munkát. És azt kellene hinnünk, hogy ily buzgó, odaadó, teljesen feladatának élő tanár a megérdemelt elismerésben részesült. Szerénységében nem tudta magát érvényesíteni; nem kereste az elismerést. Tanári pályája kezdetén már tapasztalnia kellett, hogy másoknak, az iskolai érdekektől távol eső érdekért szolgálni, előnyösebb volna, mint a buzgó tanárkodás. Az intézet iránti szeretete s lelkesedése okozta azt a törekvését, hogy e sorok írójával vállvetve megszüntessen oly tényezőket, melyek a szeretett intézet fölvirágzását gátolták. Önzetlen törekvésünknek súlyos következményei lettek. E szomorú körülményekre fátyolt vetettünk mindkét részről; de lehetetlen volt itt meg nem érintenem, mert kettőnk életének legfontosabb, legválságosabb időszakát képezi. Az igazság győzedelmeskedett. Már három évvel ezelőtt változtak a viszonyok; az elismerés sem maradt el egyházi főhatósága részéről és utoljára hazai közoktatásügyünk legfelsőbb őre részéről sem; de ez az elismerés csak halálos ágyán találta a megtört és megpihenésre vágyó lelkét.
