Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1892

■

A koráig mély homályba burkolt hellen előidőket illető kutatás és előadásmódja is világosan igazolják leíró törekvéseit. Az volt legfőbb törekvése, hogy az előző korok meséit, hagyományait, képzeletalkotta regéit a történeti kritika világánál való értékükre szállítsa le; másrészt a túlságosan szegényes följegyzésekre támaszkodó töredékes elbeszéléseket lehetőleg «való adatokkal» egészítse ki. Tudományos szempontból így lett művének első könyve a legkitűnőbb rajz, mit az ókor összes nagy népeinek őstörténetéről emberi kutatás megalkotott. De ebben a részben is keveset böl- cselkedik, kerüli a merő fikcziót; nagy buzgalommal gyűjtött s nagy körültekintéssel használt forrásainak szorosan egybetartozó adatait kapcsolja össze, hogy «igaz történetet írhasson». (I. 22.)

Művészi kompoziczió szempontjából sok ilyen kitérése nem felel meg a modern kivánalmaknak; de pontosságával, lelkiismeretességével feledteti ez alaki hiányokat. A mithosz buja szövevényébe burkolt ősidők tudományos megvilágításával pedig valóban megbecsülhetetlen szolgálatot tett a műveltség történetének.

Az az érett megfontolás, mely forrásainak felkutatásában s az adatok felhasználásában lépten-nyomon megnyilatkozik, arra vall, hogy érett korában, komoly törekvéssel, már megtisztult világnézi ettel fogott kora nagyfontosságú eseményének, a peloponnesosi háborúnak búvárlásába. Bizonyosan ez események vizsgálása ébresztette föl lelkében a kedvet, hogy a távolabbi időket is tanulmányozza. Ez a meggondolt, czélját teljesen ismerő törekvés vezeti azután az őskor történetének búvárlásában.

A görög nép hiszékenysége s a valódi történelem iránt való belső érdeklődés hiánya többször panaszra fakasztják. Véleménye szerint csak költők meg logographok voltak azok, kik az ő koráig az elmúlt idők történetével foglalkoztak; meséket, fantasztikus regéket Írtak, miket minden bírálás nélkül fogadott el a hiszékeny tömeg. «Az emberek — így sóhajt föl az I. 20-ban — a múltra vonatkozó közléseket, még ha saját hazájukat illetik is, egyforma kritikátlansággal fogadják el egymástól.» Egész elkeseredéssel rosz- szalja polgártársai ferde szokását, hogy a múlt eseményeket úgy nagyságukban, mint hatásukban rendszerint túlozzák, mesékkel színezik; meg van róla győződve, hogy — «téves nézetekben és előítéletekben nevelkedvén, széphangzású szavakhoz és elbeszélésekhez szokván»',— az ő művére is keveset fognak ügyelni. (I. 22. végén.) Többször vádolja a költőket, kik a nemzetnek múltjáról téves és fantasztikus nézeteket tanítottak kész igazság gyanánt. «A költők

11

2*