Evangélikus kerületi collegium, Eperjes, 1887

mondásos, más szóval kifejezve, Hogy a racionális kosmológia összes tételei 4 antinómiában, azaz egymásnak ellentmondó és mégis látszólag egyenjogú kettős tételekben oszlanak fel. Nevezetesen egyenértékű érvekkel, a tér, idő, és kategóriák realitásának elő- föltétele mellett vagy nélkül, bizonyítja, bogy : a világnak nincsen kezdete és határtalan, s van kezdete és határolt; a világban minden öszsetett substantia egyszeri! részekből áll, s egyszerű egyáltalában nem létezik; vau szabad causalitás a természettörvények mellett s nincs szabadság, hanem minden a természettörvények szerint történik a világon; kell egy feltétlenül szükséges lénynek lenni s feltétlenül szükséges lény nem létezik sem a világon, sem azon kívül, mint oka a világnak. Végűi kimutatja, hogy a rationális theologia hiába igyekszik a legfőbb lénynek eszméjét realizálni, vagy az isten léteiét bebizonyítani, más szóval kifejezve: elismeri ugyan, hogy az isten-eszme mint tiszta észfogalom teljes jogosultsággal bir, de annak realitását bebizonyítani teljes lehetetlen, s itt sorra éles bírálat alá veszi az ontológiai, kosmológiai és physico- teleologiai, sophistikai okoskodásokhoz hasonló bizonyításokat. A psychologia, kosmologia és theologia terén nyilvánuló űj meg új tévelyek Kant szerint csak az által kerülhetők ki, ha az észnek amaz alapelve, mely szerint „a feltételeshez a feltétlent'1 keresi, nem .konstitutiv“, hanem csak gyakorlati „regulativ“ elvnek, azaz az értelemhez szóló követelménynek vétetik, mely kormányzó s szabályzó követelmény nem más, hanem az, hogy az értelem a mindig magasabb és magasabb feltételekhez való fölemelkedésében folyton azoknak teljességét megközelítse. Ellenkező esetben, ha t. i. „konstitutiv“ értelemben használjuk az észnek ama főelvét, ismeretünk transcendens térre lép, azaz eredménytelenül semmiféle tapasztalat által be nem igazolható noumenre irányul.

Az érzékfölötti dolgok mégismerhetése, vagyis a methaphysika lehetőségének kérdésére tehát Kant a dialektikában azt feleli, hogy a dogmatistikus methaphysika adva van ugyan az emberi ész természeti tehetségében, csakhogy nem rendelkezik azon eszközökkel, hogy a maga feladatát elméletileg megvalósítsa, más szóval kifejezve : lehetetlen az érzákfölötti dolgok megismerése, a meta- physika nem bir tudományos, hanem csak gyakorlati feladatszerű jogosultsággal, mert eszméi, maximái tapasztalatfelettiek. Ezen eszméknek nem elméleti, hanem gyakorlati jelentősége van, mert biztos vezéreszmékkel birunk bennök a gyakorlati élet számára. S ezel eljutottunk a gyakorlati ész bírálatára.