Ker. evangélikus collegium, Eperjes, 1883
12 Imádjuk hőseinket, kiknek tettei hazaszeretetre buzdítanak; dicsőítjük művészeinket, kiknek remeklése keblünket ragadja meg; — ne magasztaljuk-e egész szellemi világunk ápolóit, nemesitőit, tanítóinkat? Hiszen mi vezérli őket nemes pályájukon? Váljon a gazdagság, méltóság, dicsőség reménye?— Sokkal több — még sem oly kecsegtető, oly szemkápráztató —: az emberiség felvilágosításának, nemesítésének, boldogitásának reménye. S e szent czélnak ők négy fal közé zárva vajmi csekély jutalomért szentelik éltöket! Mégis mennyire lehet lelkesedni e szent ügyért, mutatja azt collegiumunk érdemekben megőszült Nestorának félszázados, buzgó működése, melynek messze terjed ki hatása ezer és ezer tanítványaiban, kik e haza minden vidékein, sőt a külföldön is találhatók. Hány fejletlen elmét emelt ki szava a benyomások határozatlan zűrzavarából egy összhangzólag alakult értelmes gondolkodásra s az emberi lélek tehetségeinek öntudatára! Hány könnyelmű s tévútakra hajló szívet mentettek meg atyai intései a hanyag élet és korcs társaságok torkából a józan társadalom számára! Hány igyekvő tehetséget szólítottak fel buzdításai magasabb szellemi önműködésre s a társadalmi élet minden oldalú előmozdítására! Ő is egyik legbuzgóbb hirdetője és gyakorlója a protestáns iskolák azon elvének, hogy: az ész szív nélkül, tudomány erkölcsösség nélkül, bölcsesség vallásosság nélkül mit sem ér; a lélek tehetségeinek összhangzatosan kell működniök s erre első sorban a kebel érzelmeit kell nemesíteni; hogy azok a szó legeszményibb értelmében véve szépek legyenek. A legnemesebb és legideálisabb szép-nek elérése mind tanításának, mind életének főfő törekvése; ennek előmozdítója ő a társaságokban is, tanítványainak ez iránt nyilvánuló hajlama örömét képezi. Nem kisebb öröme, midőn a tanév kezdetével a tanulni vágyó fiatalság közt — melyet a többi jelesek mellett különösen az ő neve intett és int ide — újra megjelenhet, hogy buzditva azt az uj szorgalomra, bevezesse a tudományok gazdag bányáiba; s ilyenkor soha nem lankadó lelke csodálatosan uj életvidámságot nyer, a fogékony ifjú szellemekkel való eszmeközlés szüntelen eleven erejében tartja. Ó mennyi beszédet, magasztalást nyújtana ezen ötven-éves fáradhatlan működés, ezen oczeánja a törekvéseknek és szenvedéseknek, ezen tejútja az egyház, nemzet és emberiség körül kivívott érdemeknek! Nem szóróinak azok dicséretre; — az ő ismeretes szerénysége is, ha előre teheti, óvakodva távol tartani igyekszik személyétől minden kitüntetést. Mindazáltal a collegium jelenlegi ifjúsága is általam azon hiszemben rakja ünnepelt tanárának lábai elé a legmélyebb tiszteletének és hálájának adóját, hogy ezen, csekély bár, de annál tisztább szívből fakadó megtisztelést tőle szívesen fogadja — s egyszersmind azon hő kívánságát is, hogy az égnek kiérdemelt kegyelme még hátralévő napjaiban boldogan nyugtassa a legszebb érdemek drága babérain, melyeknek szemléleténél ihletett lélekkel időzünk még akkor is, ha a magas lélek testi hüvelye már régen porba dől; mert a szellem nem szűnik meg szemünk előtt fényleni, — hogy Dániel próféta (12, 3) szavaival éljek — mert: „A bölcsek fénylenek, mint az égnek fényessége és akik sokakat az igazságra visznek, miként a csillagok, örökkön örökké fénylenek!“
